Olyan szomorú tud lenni egy városi park. Talán a mindent belepő por teszi. Biztos láttak már fehér zoknis, szandálos gyereket érkezni egy játszótérre - ha látták távozni is, tudják, mire gondolok. A hatalmas bérházak között kókadozó ecetfák, a garantáltan benzingőztűrő rekettyések, az évente kétszer lekaszált tarackmezők csak azok számára keltik a természet látszatát, akik még soha nem jártak erdőben.

Mindezek ellenére alighanem mindenkinek van egy kedves parkja, ahova az első rendes tavaszi délutánon kiül. Vannak, akik a Városligetre esküsznek, mások elkötelezett hívei a Margitszigetnek, sőt akadnak olyan polgárok is, akik bemerészkednek a Népligetbe. A város egykori legszebb angolparkja azonban aligha kedvence bárkinek is. Az Orczy-kert hajdani területének töredékén szomorkodik a nyolcadik kerület peremén, várva, hogy a megmentésére és felvirágoztatására kitalált tervek megvalósuljanak végre.

Téved azonban, aki azt hiszi, hogy egy józsefvárosi park nem tartogathat meglepetéseket. Az Orczy Lőrinc báró által 1790-ben létrehozott kert 1829-től a Mária Ludovika Magyar Hadi Tanoda birtokában volt, s a század végére hivatalosan is megszűnt közparknak lenni. A második világháború után aztán felszabdalták, huszonhárom hektáros területéből már csak tizennégyet foglaltak el a növények, amikor éppen harmincöt évvel ezelőtt, 1962 májusában Asztalos János Ifjúsági Park néven újra a nagyközönségé lett.

Ami ma az Orczy-kertben látható, az valószínűleg csak nyomokban emlékeztet az egykori pompás angolparkra. A Tájak Korok Múzeumok kiskönyvtára sorozatban nemrégiben megjelent füzet - melyet a kert szélére tavaly beköltözött Természettudományi Múzeum munkatársai írtak - mégis remek látnivalókra hívja fel a figyelmet. Ha ezzel a kalauzzal a kezünkben barangoljuk be a kert zugait, rájöhetünk arra, hogy amit mi a városi ember nagyvonalúságával egyszerűen fának nevezünk, az lehet mondjuk, fehér vadgesztenye, magas kőris, japánakác, hegyi- korai-, esetleg mezei juhar, sőt csörgőfa is. Aki pedig azt gondolja, hogy a Nagyvárad tér és a Korányi Sándor utca között az emberen kívül semmilyen lény nem maradhat életben, annak elárulom: a kertben a gubacsatka és az eper pajzstetű mellett békák, gyíkok és bogarak is élnek, köztük a kedvencem, nevezett verőköltő bodobács. No és a madarak: ha rájuk kíváncsiak, javaslom, siessenek, mert éppen most olvastam a kalauzban, hogy többségük a nyári hőségben továbbköltözik a hűvös, északi erdők felé.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. május 16.