A Margit-sziget ma, amikor két híd köti össze Budával és Pesttel - és akkor még nem szóltunk a büszke Hapci motorosról - igazán olyan, mint a város bármely más része. Megközelítése nem okoz semmilyen nehézséget, sétaútjai mentén kapható vattacukor és perec, a sportemberek körében pedig hosszmértéknek számít a szigetkör. (Ismertem valakit, aki saját állítása szerint kettőt is le tudott futni belőle.) Százhuszonöt évvel ezelőtt merőben más volt a helyzet. A sziget külön világ volt, saját vasúttal, két kikötővel - a sziget alsó és felső végén, félóránkénti közlekedéssel -, postahivatallal - a mely szállitja a vendégek leveleit és a hirlapokat, az egész területet behálózó vízvezetékkel, gázvilágítással, távirdával, no és szolgabíróval, persze a szükséges assistentiával. Törs Kálmán 1872-ben közreadott művét olvasva - melyet a Múzsák közművelődési kiadó reprintjében forgathatunk haszonnal - úgy érezhetjük, az a Margit- sziget olyan csoda volt, amelynek a mai, minden oldalról betonnal megerősített, aszfaltozott utakkal körbefont, árusoktól hangos közpark csak gyönge mása.

Törs Kálmán persze már az előszóban leszögezi, hogy műve a rendes fürdőkönyvektől mind alakjára, mind tartalmára nézve eltér. E tárgyat illetően elsősorban a szigeti hőforrás feltárásának kalandos történetét közli, nem beszélve a szigorú vegytani elemzésekről. (Gondolták volna, hogy abban a ma már oly nehezen hozzáférhető vízben a nátrium, magnézium, stroncium és egyebek mellett mészeny, széneny és kovany is van?)

Aki százhuszonöt évvel ezelőtt kifizetett húsz krajcárt a Duna-gőzhajózási Társaságnak, kellemes hajóút után bebocsáttatást nyert a parkokkal, ligetekkel ékes szigetre. Máshogy viszont lehetetlen volt ide eljutni, hiszen a terület előrelátó vezetése még a sziget déli csücskétől Buda felé eső, bozótos-fás földdarabot is kibérelte a várostól, hogy az illetéktelen látogatóktól, kik ez oldalról ladikon, egy szál deszkán, vagy az elválasztó csatornát egyszerűen átlábolva, könnyen átjöhetnének, a bemenetelt elzárja. A két szigetet területileg is egyesítő hídépítés ekkor még csak terv volt.

S ha nem volna Törs könyve, azt sem tudtam volna meg soha, ki volt Toszt József. Pedig az egykori nádori főkertésznek sokat köszönhetünk: ő volt az, aki az 1838-as, a szigetet is ellepő nagy árvíz után a földbuckák alól előásta a szigetszerte ma is látható romokat - majd elszánt planírozásával némelyiket végleg le is bontotta. 1872-re mindebből már nem sok maradt, Törs inkább csak arról számolhatott be, amit a néhány évtizeddel korábbi idők tanúi neki meséltek. A mai kor embere számára azonban az is mesének tűnik, amit ő még nap mint nap a saját szemével láthatott: Az első élő alak, melylyel szemünk a szigeten találkozik, a vármegye kék hajduja. Ott áll a hatóság tekintélyes képviselője, hatalmas termetével, varjuszárnyra emlékeztető bajuszával s keresztbe fogott kardjával a kiszálló hid végiben; egy tekintet reá elég, hogy meg legyünk nyugtatva személy- és vagyonbiztonságunk felől.