Vágóhídavató

Bizonyára el tudnak képzelni szebb látványt egy vágóhídnál, mint ahogy a századelő polgára is inkább a Margit-szigetet vagy a budai hegyeket választotta, ha kirándulásra került a sor. Ennek ellenére a Budapestet bemutató legkorábbi, 1919 után megjelent útikönyvben a Soroksári úti Közvágóhíd és a hozzá tartozó marhavásártér a megtekintésre érdemes látnivalók között soroltatott fel. Megnézni persze ma is lehet: kérdés, elegendő fantáziával bír-e a látogató, hogy felidézhesse, hogyan festett a hatalmas épülettömb kereken százhuszonöt évvel ezelőtt, amikor a szoborcsoportokkal díszített bejárat előtt átvágták a szalagot.

A százhuszonöt évvel ezelőtti döntést egyébként kizárólag közegészségügyi megfontolások indokolták. A városegyesítés előtti Pesten harmincnyolc magánvágóhíd és több száz mészárszék működött, így számos helyen üthette fel a fejét bármelyik percben a rettegett marhavész. A gondot merész húzással, azaz a saját kezelésében álló, központi vágóhíd létrehozásával - és az összes többi bezárásával - oldotta meg a közgyűlés húsügyi bizottmánya.

A város peremére, a Dunával párhuzamosan futó Soroksári útra szánt új létesítmény tervére nemzetközi pályázatot írtak ki. Mi sem utal jobban a hazai ipari építészet korabeli fejletlenségére, mint az, hogy a vetélkedésből egy porosz iroda, Julius Hennicke és munkatársa került ki győztesen. Elképzeléseik nyomán hamarosan felépült a monumentális tömb: úgynevezett birodalmi stílusa a tervezők ízlését, szimmetrikus terei a kor szépségeszményét tükrözték. Leghangsúlyosabb eleme a középütt álló várkastélyszerű víztorony lett, a vágóépületek - mint az Kiss Katalin Ipari műemlékek című könyvében olvasható - mindennel fel voltak szerelve, amit a korabeli technika kínálhatott. Egy vágóépületben harminc vágókamra, két bélmosoda, hűtőhelyiségek és rakodóudvarok kaptak helyet.

Talán túl monumentálisra is sikeredett ez az egész. Mint Selmeci János Frigyes nemrégiben egy tanácskozáson elmondta, a pompás épületegyüttes minden, e célra elkölthető pénzt felemésztett, a fedett marhavásárcsarnok felépítésére már egy fillér sem maradt. Így aztán évtizedekig a hiányok pótolgatására kellett költeni, érthető, hogy nem jutott pénz a vágóhíd fenntartására. Egyik gond szülte a másikat, megkezdődött a toldozgatás, és ez hosszú évtizedekre így is maradt. A Dunáról telente begyűjtött jéggel működő hűtőkamrákat korszerűsítették, modernizálták a szállítóberendezéseket, átalakították az épületeket. Az óriási teret egy vasbeton híd vágja ketté, az egykori csarnokokat csövek hálója fonja be. Műanyag előtetők, toldalékviskók teszik teljessé a képet.

Sok mindent csinálnak ma az egykori vágóhídon. Elsősorban vesznek és eladnak a leromlott, régi épületekben. Mondják, az eredeti elképzelésre már az avatás utáni években rácáfolt az idő: nem sokkal a villásreggelis, vidám avatóünnepség után Magyarország a szigorú intézkedéseknek köszönhetően marhavészmentesnek nyilváníttatott.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. április 18.i,|ˆª

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.