Most, hogy lebontották a Kőbányai úti Aranykerék vendéglőt - talán emlékeznek rá, pont előtte fordult be a 95-ös busz a vasúti híd alá -, szinte nincs már egyetlen épület sem Kőbánya központjában, amely az ötven éve még itt álló kisvárosra emlékeztetne. Megjegyzem, ez a nemrég ledózerolt vendéglő is csak gyöngécske mementó volt. Az eredeti Aranykerék - a Lastyák-féle vendéglő, ahol a családi legenda szerint eltévesztették a nagymamám esküvőjének napját, és így örökre emlékezetessé tették a kapkodva megfőzött, spártaian leegyszerűsített lakodalmi vacsorát - jó messze innen, az Élessaroknál állt.Ami azt illeti, a családi történetekben szereplő épületek zömének ma már nyoma sincs. Senki sem tudja, hol állhatott az a tekepályával komfortosított kertvendéglő, ahol a dédnagyanyám - beleunva a folytonos gyerekpesztrálásba - egy tündöklő májusi délutánon egyetlen gurítással kilenc fát ütött. Kőbánya alsó pályaudvar, ahol tősgyökeres erdélyi üknagyanyám Trianon után hosszú hónapokig egy vagonban lakott, ma már csak egy vasúti töltés: 1941-ben masszív híddal váltották ki a hírhedt halálsorompót, amely a ceglédi viszonylaton közlekedő vonatok és a városközpontba tartó villamosok összeütközését volt hivatva megakadályozni. Talán arra sem emlékszik már senki, hogy a kőbányai plébános kedvéért a tízes években a gyorsvonat Kőbánya alsón is megállt: Hock János ugyanis Kecskemét képviselője volt az alsóházban.Nyoma sincs a család egykori házának, s bár a századfordulós hangulatú Állomás utca másik, páros oldala ma is áll, hiába keresnénk a régi OTI-rendelőt. Nagyanyám, aki az ablakban nézelődve várta nagyapámat tíz éven át, persze haláláig fújta a százezerszer elolvasott, visszafelé is megtanult feliratot: Otisotzib Moladasrát Sogászro Tezétni Iaynabök Ejőledner. A rendelőt még 1953-ban, a Kőbányai úti Egészségház elkészülte után nem sokkal bontották le.

Kőbányából nem maradt más, mint a Szent László-templom, a Városháza, néhány iskola, pár háztömbnyi lakóépület. Nyári délutánokon, ha különösen kedvező fényviszonyokat fog ki az ember, lehet találni olyan pontot, ahonnan nézelődve sehol sem ágaskodik beton toronyház az ember szeme elé. Ez azonban ritka szerencse. A város az utóbbi negyedszázadban alaposan megváltozott; utcái, terei átrendeződtek, monumentális középületei lettek, kellős közepén kietlen buszpályaudvar terpeszkedik. Mindez persze érthető. Kőbánya az 1951-es városegyesítés után peremvidékből hirtelenjében belterületté vált. Gyárai vonzották a bevándorlókat, a telepek lerobbant szükséglakásai, a földszintes, legfeljebb egy-két emeletes polgárházak viszont a terjeszkedés útjában álltak. Megindult hát a bontás, elkezdődött az építés. Az 1950 utáni évtizedek minden technológiájára találunk itt példát: blokkházak százai épültek először téglából, majd öntött betonból, panelből. Aztán a főváros 1970-es általános rendezési tervének készítői rájöttek, hogy lakást építeni nem elég. A Belváros már nem bírja a terhelést, a külső kerületek lakóinak közvetlen közelében kell létrehozni a kultúrházat, a mozit, a nagyáruházat. Erre pedig nincs alkalmasabb helyszín, mint az egykori kisvárosok történelmi központja. Kőbányáról éppen huszonöt éve, 1972. március idusán határozott a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága. Hamarosan megtörtént itt kicsiben, ami néhány évvel később nagyban Óbudán: lebontottak egy régi várost. Megszületett egy új. Olyan, amilyen.