A pesti szobrász sosem unatkozott. Az egymást sűrűn váltó rendszerek gondoskodtak arról, hogy a kereslet állandó legyen: a sajátos hangulatú Szoborpark létrehozása az érdi út mellett csak megkoronázta ezt a folyamatot. Királyok, államférfiak, válogatott proletárok bronzalakjai tűntek el a süllyesztőben, számos, a politikához így-úgy köthető szobor.

A dolog azonban ennyire nem egyszerű. A szobrok cserélgetésére egy idő után talán rá lehet szokni: legalábbis valami oka csak van annak, hogy harmincöt évvel ezelőtt még zeneszerzők mészkőből faragott figurái is áldozatul estek ennek a divatnak. 1962. március 17-én adta hírül az újság, hogy a Képzőművészeti Kivitelező és Iparvállalat megkezdte az Operaház homlokzatára szánt tizenhat szobor kifaragását. Szép, kerek hír, legfeljebb az ütődhetett meg rajta, aki tudta, hogy az Operaház homlokzatán ott állt az eredeti garnitúra, amely szinte sértetlenül vészelte át a második világháborút, s része volt az Ybl által kialakított, eklektikus képnek.

Prohászka László Szoborsorsok című könyvében igyekszik kinyomozni, vajon mi lehetett a komponistacsere oka. Itt ugyanis nem egyszerű újrafaragásról, másolásról van szó. A millennáris idők legjelesebb szobrászainak műveit a hatvanas évek elismert alkotóinak - például Mikus Sándornak, Pátzay Pálnak - szobraival váltották fel, az Ybl által kijelölt zeneszerzők sorát egy új elv alapján újraírták.

Az eredeti tizenhat szobor modelljei között olyan szerzőket találunk, akik az egész zenetörténetet megjelenítik: a gregoriántól a reneszánszon és a barokkon át egészen a XIX. században divatos operaszerzőkig folytatódik a sor. Az új névsor legalább ilyen átfogó, s abban sem különbözik az eredetitől, hogy a felsorolás a múlt század nagyjaival ér véget. Prohászka összeveti a két névsort és megállapítja, hogy öt komponista új alakot öltve ugyan, de a helyén maradt. A szerencsések a következők: Gluck, Mozart, Beethoven, Rossini és Wagner. Tény az is, hogy az új szoborgaléria kijelölője egységesebb karaktert adott a homlokzati gyülekezetnek, ugyanis az új tizenhatok egytől egyig operaszerzők. Mindez azonban aligha indokolta volna ezt a sajátos - és bizonyára roppant költséges - rendszerváltást a tetőn. Még akkor sem, ha Prohászkától tudjuk, hogy az új tematikával automatikusan kiestek az egyházi szerzők, mint például Guido, Palestrina vagy Lasso.

A valódi ok alighanem az eltávolítottak és a beemeltek nemzetiségében keresendő. Mert kár is lenne tagadni, hogy Ybl és munkatársai olasz, francia és német zeneszerzőkkel zsúfolták tele az Operaház homlokzatát, nem sejtvén előre, milyen összetételű lesz a majdani béketábor. Nem volt más lehetőség, bölcsen ki kellett egyenlíteni az erőviszonyokat: így jelentek meg az Andrássy út fölött az orosz komponisták - Glinka, Muszorgszkij, Csajkovszkij -, valamint a lengyelek és a csehek legjelesebbjei (Moniuszko és Smetana).

Talán csak az a baj, hogy mindebből semmi sem látható innen, a földről. Fel kell mászni a tetőre, ha tényleg tudni akarjuk, ki kicsoda odafönn, a távoli szoborgalériában.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. március 14.