Úgy képzelem, hogy Szerb Antal megszorulhatott egyszer. Kifordította a zsebeit, aztán gyorsan végiggondolta, mivel is kereshetne izibe' egy kis pénzt. Mondjuk épp a Vas utca sarkán állhatott, kora ősz volt, homályos napsütés. Hunyorítva nézett az Uránia irányába, elgondolkodott, majd félhangosan - de elég érthetően ahhoz, hogy a járókelők furcsállva méregessék - így szólt: Budapesti útikönyv. Megvan, azt fogok írni.

Szerb Antalnak olyan lehetett a Budapesti kalauz Marslakók számára, mint színművésznek a hakni. Pénzkereset. Csakhogy ő ezt is jól csinálta. Az 1935-ös év Budapestjét bemutató írásfüzér olyasfajta kellemes olvasmány, amelynek a végére érve az embernek hiányérzete támad: olvasna még tovább, boldogan.

A Marslakónak kifejezetten jó dolga van, legalábbis ha összehasonlítjuk a helyzetét a szokványos bédekkerek használóiéval. Földrajzi és geológiai bevezető helyett ugyan be kell érnie ennyivel: A Dunának két partja van, mint a folyóknak általában. ... A pesti parton zenés kávéházak nyitnak és csuknak, a budai parton gesztenyefák. Ám ha nem Szerb kalauza lenne a kezében, sosem tudhatná meg, hogy a Gellérthegy tetején egy rom épült, a Citadella, vagy hogy a Várkert fölött őrködő turul komoly madár díszmagyarban, kissé előrehajlik, mint a tüzes parlamenti szónokok. Alig sejthető ráadásul, mire menne a Marslakó a bölcs tanács nélkül: A Lánchíd éktelenül hosszú. ... Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani... Szerb Antal útmutatása nélkül arra sem jönne rá soha, hogy az első csók ideális színhelye a Bástyasétány, a Halászbástya viszont giccs, de gyönyörű és ugyancsak alkalmas a romantikára fogékony hölgyek elkápráztatására.

Olyan kép ez Budapestről, amelyet lehetetlen lenne újrarajzolni. Barátságos portré, minden sora személyes tapasztalásból fakad: régi és újabb keletű élmények, vonzódások, kalandok és rossz hangulatok írták ezt a kalauzt. A lapok egy bejárható, megismerhető városról szólnak, ahol az ember végigsétálhat a budai alsó rakparton, sötétedés után párizsi hangulatú negyedre bukkan a Vásárcsarnok mögött, az Újlipótváros pedig még mészszagú, frissen épült városrész, ahol a bridzs délceg amazonjai ábrándoznak hófehér fürdőszobák mélyén. A vékony kis kötet nosztalgikus hangulatba ringatja az embert, aki aztán nem átall mosolyogni, amikor ezt olvassa a Vérmezőről: De már ő sem a régi. Ifjúkoromban a sarkán egy tábla állt, a következő felírással: »A rézsüke bántalmazása szigorúan tilos«. Hová lett ifjúságom kedves rézsükéje?

Hová lett a Vérmező?

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1997. március 7.