Van egy lakótelep Budapesten, amely kishíján kerületté alakult. Biztosan tudják, melyikre gondolok: a város északi peremén, túl a messzi Újpesten, a természet lágy ölén található Káposztásmegyer, a főváros talán legkalandosabb sorsú lakónegyede. Egy városrész, amelynek építését félbehagyták, s ahol a magukra maradt lakosok szinte példa nélkül álló érdek-érvényesítésbe fogtak. Részönkormányzatot alakítottak, egy időben még az önálló kerület megalakítását is fontolóra vették.

Pedig éppen harminc évvel ezelőtt, amikor augusztus legelején nyilvános tervpályázatot írtak ki az új lakótelepre, a jövő igazán ragyogónak látszott. Addig csak városrész-rekonstrukcióra volt példa Budapesten, azaz a ritkán vagy sűrűbben lakott területeken ledózerolták a házakat, és a helyükre hatalmas betontömböket építettek.

Az új idea ehhez képest kifejezetten felemelő volt. Zöldmezős beruházást hirdettek ugyanis, a Fővárosi Tanács az észak-pesti szántóföldek és kertészetek helyére kívánt monumentális lakónegyedet építtetni. Az irányelvek egy hetvenezer embernek otthont adó, iskolákkal, óvodákkal és bevásárlócentrummal is rendelkező telepet írtak le, amelynek lakosai a környező gyárakban dolgoznak. Az időseknek kényelmes, mindenféle szolgáltatással ellátott házakat szántak, a nagycsaládosok akár 69 négyzetméteres otthonokat is kaphattak volna - egy átlagos lakás egyébként 52 négyzetméteres volt a rajzasztalokon.

Mindebből nem sok valósult meg, mint ahogy Újpest központjától a tervezett metró alagútját sem fúrták tovább a káposztási mezők irányába. A tervpályázat után csaknem húsz évnek kellett eltelnie, míg 1985-ben átadták az első lakásokat az új lakótelepen. Ma sem él itt több harmincezer polgárnál, a tervezett huszonnégyezer lakásból pedig nem egészen nyolcezer készült el. Az önálló városkával kecsegtetett káposztásiak keserű szájízzel vették tudomásul, hogy a tervezett iskolák közül csak néhány épült meg, így a gyerekek zsúfolt iskolákban szorongtak, s nem örültek annak sem, hogy a beruházás idő előtti felfüggesztése miatt nem kaptak sportcentrumot, bevásárlóközpontot, piacot, elegendő orvosi rendelőt.

Alvóváros lett tehát Káposztásmegyerből, olyan hely, ahol alváson kívül igazából nincs mit csinálni. Mondhatják persze erre, hogy Újpalotán, a város egyik legelső lakótelepén szintén nem sikerült mozit építeni, bár ott még a helyét is kihagyták, Óbudán pedig ma is kutyafuttatóul szolgál a városrészközpontnak kihagyott hatalmas földdarab, sőt Budapest többi monumentális lakótelepe sem pezsgő kulturális és társadalmi életéről híres.

Ez mind igaz, ám tegyük hozzá: ezeken a lakótelepeken legalább a tervezett lakások elkészültek. Ráadásul az is tény, hogy a káposztásmegyeri tervek közül egy maradéktalanul megvalósult. A tiszta, friss levegő.

N. Kósa Judit

Népszabadság, 1996. augusztus 2.