Amennyire keveset tud közvéleményünk a szerbekkel való kapcsolatainkról, épp oly sokrétűek ezek. Együttélésünk a honfoglalással kezdődött, de igazán fontossá a XIV. századtól vált, amikor a Balkánon megjelent a török. Királyaink felelősnek érezték magukat ezért a térségért, annál inkább, mivel úgy gondolták, az övék. Luxemburgi Zsigmond éppen ezért állt egy meglehetősen nagy európai keresztes összefogás élére, és vívott 1396-ban az Al-Duna mentén, Nikápolynál csatát I. Bajazid szultán ellen. A nikápolyi vereség hosszú távra megmutatta, hogy a "kitámadás" nem jó módszer. Zsigmond rájött: a szomszédok rovására dél és délkeleti irányba előre kell tolni a magyar határokat. Ezért kötötte meg a magyar király, aki egyben német-római császár is volt, az 1426-os tatai szerződést Lazarevics Istvánnal, akinek udvarában Hunyadi János is nevelkedett egy ideig. A szerb király arra kötelezte magát, hogy ha meghal, a Nándorfehérvár körüli, húsz várból álló védelmi rendszer Magyarországé lesz. Igaz, ő maga viszont már korábban a legvagyonosabb és legtekintélyesebb magyar arisztokraták közé emelkedett: 1411-ben több várost és számos várat (például Tokajt, Munkácsot és Világosvárat) kapott adományul Zsigmondtól. 1439-ben azonban a török elözönlötte Szerbiát, az említett várrendszerből csak Nándorfehérvárt nem foglalta el. Lazarevics utóda, Brankovics György magyarországi birtokaira költözött, és ezzel ösztönzést adott mindazoknak a különféle rangú szerbeknek, akik nem kívántak török uralom alatt élni. Mátyás király folytatta Zsigmond politikáját. Felismerte, hogy a szerbek kiváló katonák. A körülbelül tízezer főnyi Fekete Seregben ötezer rác huszár harcolt. Az olyan "tősgyökeres" magyar hadszervezetek, amilyen a huszárság és a hajdúság, délszláv, elsősorban szerb eredetűek voltak. Mátyás alatt, majd a mohácsi csata után a szerbek a folyók, főként a Duna mellett lévő városokban telepedtek meg szívesen. Így Tolnán, Dunaföldváron, Ráckevén, Budán, Pesten, Vácon és Szentendrén. A kereskedelemben jártas rácok a görögökkel együtt szállították a különféle árukat keletről nyugatra, illetve a fordított irányba.

A több nagy magyarországi szerb települési hullám közül kiemelkedett az 1690-es. Ez is a török elleni harcokkal volt összefüggésben. Magyarországnak a Temesköz kivételével történő felszabadítása után Bécs úgy látta, hogy a teljes győzelem csakis az egész Balkán meghódításával érhető el. Mivel pedig a birodalom fővárosában úgy gondolták, hogy az akkor igen távolinak tetsző terület népei - albánok, bolgárok, szerbek - között nincs különbség, így egy vajdaságban lesznek egyesíthetők, az uralkodó felhívást intézett a délszlávokhoz. Ebben I. Lipót felszólította őket, hogy támogassák a török elleni harcot, kudarc esetén viszont áttelepülhetnek Magyarországra. A balkáni hadjárat azonban a Habsburgok vereségével végződött, az udvarral szövetkező szerbek pedig Csarnojevics Arzén pátriárka vezetésével Magyarországra menekültek. Szentendrére mintegy ezer, Budán a Tabánba hatszáz család költözött, de kisebb csoportok Pomázon, Csobánkán és Érden is megtelepedtek. I. Lipót császár 1691-ben adta ki a szerbek kiváltságlevelét, amely későbbi nemzetiségi mozgalmuk alapjául szolgált. Noha I. Lipót szándékai szerint arra az "átmeneti időre" telepítette le a szerbeket, amely alatt hazájuk a török uralom alól felszabadul, a maradás huzamosnak bizonyult. A Rákóczi-féle szabadságharcban a császár azt parancsolta a Szentendrén székelő Csarnojevics Arzénnak, hogy a szerbeket a kurucok ellen mozgósítsa, és ez érthető módon ellenérzéseket keltett a jövevényekkel szemben. Ennek ellenére a XVIII. század a magyarországi - és különösképpen a szentendrei - szerb kultúra virágzásának idejévé vált. A Dunakanyarban elhelyezkedő városban virágzott a gazdaság. A kézműipar és a kereskedelem egyaránt gyorsan fejlődött, erre alapozva pedig pezsgő kulturális élet alakult ki. Akkoriban a szerbek Sionjának nevezték Szentendrét. Valóban ott volt a XVIII. században a korabeli szerb kulturális és politikai élet központja, az újkori szerb műveltség bölcsője. Híresek voltak az itteni könyvmásolók, akik a Velencében és az Oroszországban nyomtatott liturgikus műveket másolták, mivel Magyarországon nem volt cirill betűs nyomda. Szentendrén született Avakum Avakumovics szerb költő és zenész. Itt működött a szerb gimnázium tanáraként Vuics Joakimé, a szerb színjátszás megalapítója, a szerb drámairodalom atyja. Itt élt és dolgozott Sztefan Gábriel, aki elsőként kezdeményezte a szerb irodalmi nyelv kifejlesztését. Szentendrén született a szerbek Jókaija, Ignatovity Jakov.

Mindebből mára szinte semmi nem látható. Abból azonban igen, hogy a szerb vallási élet nagyon fontos helye volt a Duna-parti város. Hogy egy időben kilenc szerb parókia is működött itt. Épp ma van kétszázötven esztendeje annak, hogy 1752. június 3-án felavatták a híres barokk kori építész, Mayerhoffer András tervei alapján készült Blagovesztenszka- (Angyali üdvözlet) templomot. A középtornyos épület számos szép rokokó részlettel véteti észre magát. Tölgyfából faragott díszes kapuja és erkélye egyaránt a túlfinomult barokk ízlés jegyében készült. Ám hiába keresné bárki is Blagovesztenszka néven a templomot, nem találná. A népnyelv ugyanis Görög templomnak nevezi, mivel oldalkapujának bal oldalára egy görög nyelvű sírkövet építettek a falba, amely egy Szentendrén elhunyt váci görög kereskedő emlékét őrzi. A felirat arról tudósít, hogy a macedóniai Hüpészkhiász városából származó, kalandos életű férfiú, Tolojanni Demeter 1759. április 24-én itt végezte be életét, méghozzá meglehetősen fiatalon, 48 évesen.

Szerbek és magyarok. Valaha nagyon összekeveredtünk. Itt is, ott is. Erről lassacskán csak a tárgyi emlékek tanúskodnak. Itt is, ott is. Legalább ezeket becsüljük meg.