A marihuánaparadoxon
Nem szeretnék liberalizálás, legalizálás, dekriminalizálás ügyében állást foglalni. Egyetlen dolgot állítanék határozottan: a drogkérdést depolitizálni kell. Visszahelyezni a jogászat és az orvostudomány kompetenciájába.
Hogy a drogtörvények megszigorításában a "doktriner ideológia" volt-e a döntő motívum (ahogy Papp László Tamás állítja), vagy más, például az az elképzelés, hogy a rendkívüli szigor majd elrettenti a fiatalokat a droghasználattól (a marihuánától is) - pontosan nem tudhatjuk, de eléggé nyilvánvaló, hogy politikai döntésről volt szó, és erre a kampány során hivatkoztak is.
A törvénymódosítás nyomán súlyos letöltendő börtönbüntetéses ítéletek fű-ügyekben nem születtek, de számos eljárás indult, és sokan kerültek előzetesbe. Én továbbra is azt tartanám helyesnek, ha nemcsak a függő, de az alkalmi fogyasztókat sem büntetnék. Minden egyéb droggal kapcsolatos cselekményt viszont igen. Főleg a dealinget.
Ami a marihuána fogyasztását illeti, Papp László Tamás is elismeri, hogy az hosszabb idő elteltével károsodásokat okozhat, és a személyiség sajátos és kedvezőtlen változását idézheti elő. Az igaz, hogy nincs "halálos" adagja, de van minimális adagja: annyit kell belőle szívni, ami kiváltja az euphoriaérzést - és ezzel viszonylag enyhe tudatzavart okoz. Az ilyenkor keletkező euphoria nagyon intenzív és elhúzódó, ha nem is olyan mértékben, mint a heroin vagy a kokain fogyasztása esetén. Így a marihuána egyszeri vagy ismételt fogyasztása veszéllyel jár - és egyáltalán nem ajánlatos! Igaz, hogy olyan legális drogok, mint az alkohol vagy a nikotin, hasonlóan veszélyesek - vagy veszélyesebbek -, de ezeket sem kötelező használni. Az összes, (többé-kevésbé) rendszeres alkoholfogyasztó kb. 10 százaléka függő, kényszeres nagyivó vagy alkoholbeteg. Ez igen sok kezelésre szoruló klienst jelent. Mindenki tudja azonban, hogy az alkohol nem nyilvánítható illegitim droggá, ez egyszerűen lehetetlen és értelmetlen lenne.
A magyarországi rehabilitációs csoportok túlnyomó többsége egyházi vezetés alatt van. Ha az egyházak kivonulnának a rehabilitációból, akkor az gyakorlatilag megszűnne. A rehabilitációs csoportok tevékenysége mindenképpen spirituális alapokon zajlik, (pl. a nem egyházi Leo Amici is egyfajta szeretet-ideológiát hirdet) - és a csoportok céljaival az egyházak közösségfelfogása összhangban lévőnek látszik. Ez nem jelenti, hogy a térítés volna a gyógyítás eszköze. Ami az Emberbarát Alapítványt illeti, régóta ismerem, de sosem tapasztaltam, hogy bármelyik kormány drogügyi felfogását támogatta volna, mindig csak azt láttam, hogy a betegeket támogatja.
Múlt évi cikkemben (Drog(t)örvény, Népszabadság, 2001. június 13.) kifejtettem, hogy az elrettentésen alapuló törvénynek nincs elégséges erkölcsi alapja, amíg nincsenek meg a gyógyítás megfelelő feltételei, több rehabilitációs férőhely, nem látogatható kórházi osztályok, ahol a jelentkező drogbetegek felvétele, ismételt és ismételt felvétele nem ütközne akadályba, s ahol a jelentősen megemelt gyógyszerkeretet kizárólag szakmai szempontok szerint tölthetnénk ki.
Tapasztalataink szerint sem a marihuána-, sem a speedfogyasztók (és -függők) nem kezeltetik, mert nem tartják (érzik) betegnek magukat. Ha ez a szigorú törvényi szabályozás a drogfogyasztás mostani alakulása mellett érvényben marad, hamarosan kiéleződhet a marihuánaparadoxon: "túl sok a fogyasztó ahhoz, hogy mindegyikük ellen eljárást indítsanak, viszont túl szigorú a törvény ahhoz, hogy ezt ne tegyék."
Most is csak azzal zárhatom a cikkemet, amivel tavaly: "A drogkérdést nem tudjuk megoldani: azzal együtt kell élnünk. Minél kevesebb áldozattal tegyük ezt!"
Dr. Funk Sándor
főorvos, Nyírő Gyula Kórház