A Harmonia Caelestis két részből áll. Az első apafantazmagóriákat tartalmaz, a második egybefüggő családtörténet, amelynek középpontjában egy apa áll. Az író mindkettőhöz bőven merített családja történelméből és történetéből; a második - könnyebb - darabról bízvást elmondható, hogy mintája saját családja, saját édesapja volt. E mintától szükségképpen és tudatosan is eltért, de a cél mégiscsak egy valóságos apa képének felidézése és megörökítése.

Nem is a fikció - annak legföljebb csak az elkészült mű után elbontható etikai tartógerendái -, hanem a valóság vált kétségessé, amikor Esterházy megtudta: apja a forradalom után majd\' negyed évszázadig titkosügynök, besúgó, spicli volt. A Történeti Hivatalban kezébe nyomták azokat az aktákat, amelyek apja jelentéseit tartalmazták.

Ezekből a jelentésekből és a hozzáfűzött kommentárokból, illetve naplójegyzetekből áll a most közreadott könyv, a Javított kiadás - melléklet a Harmonia Caelestishez.

Aki azt hiszi, nyers dokumentumkötetet tart a kezében, téved. A talált tárgy az írói műhelybe került, és meg lett formálva. Míg a nagy korpusz hőse az elképzelt és lehetséges (vagy lehetetlen) apák galériája, illetve a "reális" apa (akinek realitását már előzőleg ellenpontozza, kompenzálja, múltba meríti a számozott mondatok apaáradata), addig a Javított kiadásé az író, akinek egész világa kizökkent, két sarkpontja csúszott ki a helyéről: saját emlékeihez és saját munkájához való viszonya.

S ez az alapja megrendülésünknek. Nem együttérzésről beszélek, noha az is jogos. Mégis: tolakodás volna így olvasni; annak a vékony, és itt különösen elvékonyított határvonalnak az átlépése, amely a személyest a személyes-egyetemestől, a személyes-nekünk szólótól elválasztja. Mert a személyes tragédia és az írói szerencse elválaszthatatlan ebben a keserves történetben. Esterházy, aki nemcsak az egyik legnagyobb, hanem az egyik legokosabb író, pontosan tudja ezt. Könyve nem azt igényli, hogy mi legyünk szolidárisak hősével - aki, mint mondom, nem a besúgó, hanem a besúgó fia -, de ő szolidáris velünk. A magyar néppel.

Merthogy a nagy közép- s kelet-európai titokról, a besúgásról van szó. Nem arról, hogy valaki besúgóvá válik, nem az ördöggel kötött kontraktusról. Erkölcsi intuíciónk megmondja nekünk, hogy más megítélés alá esik a halálosan megfélemlített, megnyomorított, megvert ember, más alá a rosszabb helyzetbe juttatással zsarolt, s megint más alá az előnyökért szolgáló. De rejtély marad, s jóval nagyobb egzisztenciális bökkenő az évtizedekig tartó inkognitó a szégyen és a konspiráció kettős kötöttségében. Nem a bűnbeesés, hanem a bűn mindennapjai érdekelnek.

Ez kigyújtja a közép- s kelet-európai képzeletet. Hogy miért e térségét? Mert másutt a besúgás, ha csúnya is és titkos is, de foglalkozás. Vagy megszorított bűnözők dalolása. A rendőrök és a gonosztevők (no meg az úgynevezett deviánsok) játszmájának része. De ahol a diktatúrákban az egész társadalom gyanús, ott kiszabadul köréből, és mindenki potenciális megfigyelt és megfigyelő lesz. Hiába mondják nekünk, hogy ne a fogaskereket, hanem a mozgatót okoljuk, a "tartó" és annak főnöke, és annak főnöke a piramis csúcsáig, az megint csak foglalkozás, amihez torz, ám szilárd öntudat, amorális szakmai ethosz járulhat. A besúgó azonban (aki megkülönböztetendő a feljelentőtől) legföljebb csak öncsaló módon próbálkozhat ilyesféle kialakításával, valójában a legnyomorultabb, de ön- és közveszélyes pária. Mindenütt megtalálható, a társadalom legalacsonyabb és legmagasabb rétegében, minden szegletben és zugban.

Mindenkit fenyeget, mindenkit foglalkoztat, de beszélni nem tudunk róla. A diktatúra idején a "ki a spicli" rémítő társasjátéka ment, elmúltával az erkölcsi érzéket éppúgy sértette a spicli kilétéről szóló bizalmas tudás politikai zsarolásra való felhasználása, mint előre menekülve a megvallásból politikai tőke kovácsolása. (Persze az a kérdés is föltehető, hogy milyen világ az, ahol ebből tőkét lehet kovácsolni.) A kényszerű vallomástevők fals, őszintétlen hangjaiba a véleményezőké keveredett, akik legtöbbször vagy elvtelenül megbocsátottak, vagy szívtelenül elítéltek (és az utóbbi kétségtelen igazságába mily gyakran vegyült önelégültség). Az egykori ügynök két tipikus formában vált a közbeszéd tárgyává: politikai szerencselovagként diszkreditálták, illetve Júdásként, a mester, a barát, a pályatárs, a tanítvány árulójaként leplezték le. Mindkettő jogos volt, és mégsem vezetett sehova. Nem csoda, ha volt, akinek eszébe jutott, hogy a dokumentumokat meg kell semmisíteni és tiszta lappal kell indulni; ám a történelmi amnézia nem üdvös orvosság.

Ebben a befulladt diskurzusban új perspektívát nyit Esterházy Péter könyve. Itt valaki elementáris módon érintve van, de nem mint elkövető és nem mint sértett. Miközben a legszemélyesebbről beszél, helyzeténél fogva nem állíthatja a középpontba ezt a két nézőpontot. Nem mélyed bele (mert nem tudja), hogy miképpen lett a besúgó besúgóvá, nem keres (mert nem tud keresni) mentséget és magyarázatot. Nem rögződik az információhoz sem, amelyet az ügynök szállít, s ezáltal válik a megtestesült - névtelen maradó vagy lelepleződött - ellenséggé. Ezek mind elszigetelt, pontszerű ismeretek: hogyan bukott el, hogyan ártott. Az új nézőpont ezeket is tartalmazza, ha másként nem, megválaszolatlan kérdésekként. De ami a középpontba kerül, az a besúgás mint maga körül mindent szétromboló, visszamenőleg is mindent meghamisító, aktorát fantomizáló titkos életforma.

A Javított kiadás minden egyes ügynöki jelentése arra kényszeríti az olvasó-másoló hőst, hogy folyamatosan újraértelmezze és átírja gyermek- és ifjúkorát. A futballmeccs, a Mátyás-nap többé nem az, ami, hanem ügynöki feladatteljesítés. Nincs a felnövekvésnek egyetlen felhőtlen pillanata, amelybe be ne lopakodna ezzel a sötét tudással a másképpen értelmezhetőség. Nemcsak az emlékek mozdulnak ki és bizonytalanodnak el, hanem az eredendő életminták, a család- és apakép, s ezzel az is, amit valaki önmagának mondhat. Mindez nem egy kamasz, hanem egy érett férfi, meglett ember drámája, aki úgy hitte: már elszakadt és felnőtt, mert értelmezni tudja apját és anyját. Aki nemcsak fejlődéslélektani feladatként abszolválta ezt - mint mindannyian -, hanem élete munkájává is tette, hogy megköltse, megalkossa apaképét.

A helyzet tehát ez: valaki spiclijelentéseket olvas, és ezzel újraolvassa apját - a jelentőt -, újraolvassa saját magát, és újraolvassa apjáról szóló művét. S ezenközben azt is olvassa, hogy az élet odavetette elé a k.-európai hermeneutikát a maga tiszta formájában, azt is olvassa, hogy évtizedes művészi rutinjával kell megmunkálnia ezt a kapott anyagot, be kell illesztenie életművébe; a szenvedés, a sírás, az önsajnálat, a munkaerkölcs és munkaöröm arányait mérlegelnie kell és föl kell idéznie. Azt olvassa, hogy a személyiségét alapjaiban megingató történelmi, metafizikai, érzelmi és narcisztikus sérelem csak a már kész és bizonyos mértékig változtathatatlan emberi és írói személyiségével dolgozható fel.

Benne van a könyvben, hogy miközben az író-hős a leleplezésen dolgozik, retteg a kellete korán való lelepleződéstől, és átéli egy dekonspirálódástól reszkető ügynök minden kínját. Ha akarom, a hiúságok hiúsága (de hogy más mondja, azt nem tűröm el), ha akarom, sírni való bizalom az írott szó megváltó erejében (mindkettő), s mindezeken felül irodalom, az író fiú az író-apával való azonosulásának kétségbeesett poézise.

Benne van a könyvben a másolás (önidézet!) monotóniája, de most nem vidáman másolja olvashatatlanná az Apa szövegét, hanem zaklatottan és fájdalommal érthetetlenné. Mert a titok titok marad, a pitiáner, unalmas ügyeknek talán csak önmozgásuk ad távoli értelmet.

Az érthetetlen apa nem válik érthetőbbé, miközben az ügynök alkalmazkodásának fokozatai - aktivizálódás, kreatív javaslatok, a munka élvezete - előbukkannak. A fiú nem szűnik meg szeretni apját, nem tétovázik megvetni az ügynököt, és egy pillanatra sem felejti el új tudását, hogy ez a kettő egy ember. A szeretet azért nem vezethet megbocsátáshoz, mert Esterházy tudja: apjának szabadságában állt megtenni, amit megtett, és szabadságában állt volna nem megtenni (nem belépni, egy ponton kilépni, bocsánatot kérni). Ezért fejeződik be könyve az alábbi mély és igaz mondattal: "Apám élete közvetlen (és viszolyogtató) bizonyítéka az ember szabad voltának" (281.).

Esterházy Péter harmadik, lezáró részt illesztett Harmonia Caelestiséhez. Fokozatos alászállás ez a "valóság", ha tetszik, a referencialitás, az egyértelműség, az igen - igen, nem - nem poklába. Mert minden műalkotás maga határozza meg a "valóságot". Az első rész a nehéz, szép költészet. A második az olvasó jutalmaként a (viszonylag) könynyű próza. A harmadik az ólomsúlyú dokumentum.

A Javított kiadás, mint címe is mutatja, újraolvassa a nagy könyvet. Mondatokat talál, amelyeknek értelme megváltozik az új tudás árnya alatt, és a próféta lélek is ott bóklászott egy-egy részben. Mindez kiegészül olvasatokról szóló beszámolókkal. Az író megajándékozza halott apját (és kínozza magát) régi ismerősök, új kritikák nyilatkozatával, miszerint emlékművet állított egy vonzó, tartásos embernek. Sőt még irigykednek is a fantasztikus családra. Mintegy tovább növeli a feszültséget a képzelt valóság és az igazság között.

De én másként olvastam a Fejezetek egy Esterházy-család történetéből című második részt, és meglepett ez a beállítás. Nehéz erről beszélni, ha költészet és valóság most retrospektíve ilyen közel kerül egymáshoz. De a szöveget olvastam, s abban az apa érthetetlensége, megfejthetetlensége, s magatartásának mintául vehető és évszázados mintákat közvetítő külső burka mögött ridegség, közönyösség, hányavetiség,a mimikri képességében mutatkozó szubsztanciátlanság, életfáradtság, spleen, alkoholizmus, alkalmanként brutalitás, magányosság, üresség, idegenség mutatkozott. Tartás és fölény, aminek nem volt semmi támasza. "Egy született valaki, aki nincs sehol, nem ért el sehová, nincs, vagy van, de minek." (696.)

Továbbá az író újraolvassa az "ujjából szopott" Roberto-epizódot. A besúgó történetét. Megvallom, erősítvén magamban azt a meggyőződést, hogy Esterházy hatalmas tehetségéhez nem tartozik a történetkitalálás (s hogy enynyire észre lehet venni, amikor az ujjából szop valamit), ezt a részt erőltetettnek találtam. Hogy Roberto beviszi a gyereket - kisfiút - az "ÁVO"-ra, ott vele íratnak alá valamit a megvert apa helyett, s a kiszabaduló apa ezért leköpi a fiát? Úgy gondoltam: sok.

Most másképp gondolom. Meghökkent, hogy könyve e részére nem reflektál Esterházy. Nem tudom, azért-e, mert ez a reflexió erős pszichológiai tiltás alá esik (a teljes gyanútlanság önigazolásáról van szó), vagy mert az író - Aladdinként - egy ablakot befejezetlenül hagy ebben a kivételesen egyértelmű könyvében is, hogy olvasói fejezhessék be az épületet. Hát akkor én most fölfedem az inverziót: a Harmonia Caelestis e részében a fiú magára vette - tudva-tudatlanul - az apa bűnét és az ítéletet. Elképzelt egy jelenetet, amelyben a gyermek írja alá apja helyett az ügynöki nyilatkozatot, és apjától szenvedi el azt az ítéletet, melyet most neki kellett kiszabnia.