A torinói Keresztelő Szent János-templomban őrzött relikviának nemcsak újkori tudományos vizsgálati eredményei kavarnak vitákat: a titokzatos lepel évszázadok óta megosztja az emberek véleményét.

A körülbelül 4 méter hosszú, 1 méter széles gyolcs - amelyen egy szakállas, hosszú hajú, 30-35 éves kora körül elhalt, 180 centiméter magas férfi alakjának negatív lenyomata bontakozik ki - eredete homályba vész. Annyi bizonyos, hogy a teljes lepel megjelenésének első, hitelesnek tekinthető időpontja 1357. Ekkor bukkant fel Dél-Franciaországban, Lirey templomában, ahol zarándokok tömege tekintette meg. Igaz, hogy Troyes püspöke alig két évvel később hamisítványnak nyilvánította, de akkor a pápa megvédte a lepel eredetiségét. A gyolcs 1460-ban került a Savoyai család birtokába, és ekkor vitték át Chambéry templomába, ahol 1532-ben tűzvész pusztított. A lepel is megpörkölődött, szélei elszenesedtek, de sikerült megmenteni, és az apácák később kijavították sérüléseit. A lepel még mindig a Savoyai család tulajdonaként került Torinóba 1578-ban, és szinte megszakítás nélkül ott is maradt mind a mai napig. (A második világháborúban biztonsági okokból rövid időre átszállították Avellinóba.)

A pápai nyilatkozat ellenére a lepel valódiságában sokan kételkedtek. 1988-ban Anastacio Ballestrero bíborosnak, Torinó érsekének a felügyelete mellett a szakértők 7 négyzetcentiméteres darabkát hasítottak ki belőle, hogy tudományos vizsgálatoknak vessék alá. A mintákat elküldték három nagy hírű laboratóriumba: az amerikai Arizona Egyetem szénizotóp-elemző laboratóriumába, az angliai Oxford Egyetemre és a svájci műszaki intézetbe. A három laboratórium egymástól teljesen függetlenül végezte el a minták szénizotópos mérését. Az eredmény egyöntetűen az volt, hogy a lepel 1260 és 1390 között készült.

Ez megosztotta a tudományos világot. Voltak, akik elfogadták a középkori keltezést, voltak, akik nem. Az orosz kutatók, A. V. Beljakov és A. V. Feszenko, a moszkvai kriminalisztikai intézet vezetői is a kételkedők közé tartoznak. Szerintük a szénizotópos vizsgálat eredménye hibás volt, mivel a szakértők nem vették figyelembe a Chambéryben pusztító tűz következményeit, azt, hogy akkor nagy mennyiségű szerves anyag kerülhetett a lepelbe, amely így "megfiatalította" az anyag szénizotóptartalmát. (Az úgynevezett C 14-es eljárás során a radioaktív szénizotóp felezési idejéből számítják ki egy lelet korát, minden élőlény - ember, állat, növény - ugyanis élete során a levegővel folyamatosan radioaktív szénizotópot vesz fel szervezetébe. Halála után azonban többé már nem épül bele ilyen szénizotóp.)

1532-ben a chambéryi pusztító tűz után az apácák tehát nekiláttak, hogy a féltve őrzött gyolcsot kijavítsák. Az orosz szakértők arra hívják fel a figyelmet, hogy a XVI. században az anyagnak a piszoktól - és jelen esetben a koromtól - való megtisztítására egyetlen módszert használtak: az anyagot forró olíva- vagy lenmagolajba mártott rongydarabbal áttörölték, majd vizes ruhával letörölgették. Az eljárást egymás után többször is megismételték. Nyilván az apácák is így tettek. Ráadásul az orosz kutatók szerint 1508-as források említik, hogy a gyolcsot forró lenmagolajba áztatták, hogy megállapítsák hitelességét. A növényi eredetű olaj szénizotópja mindkét alkalommal belekerült az anyagba, ez pedig megzavarhatta az 1988-as mérési eredményeket. A kutatók szerint a mérés akkor lehetne pontos, ha az anyagból előbb eltávolítanák a később belekerült szerves anyagokat. Erre azonban a közeljövőben aligha kerül sor.