Mikor Kr. u. 79-ben elsötétedett az égbolt, és a hamuesővel kevert mérges gázok viharos gyorsasággal elérték Pompejit és lakóit, senki nem akadt, aki tudott volna arról, hogy hasonló katasztrófa nem is olyan messze a várostól egyszer már bekövetkezett. Majdnem kétezer évvel korábban egy közeli település hasonló sorsra jutott. A bronzkori Nola lakói azonban valamivel szerencsésebbek voltak, mint a pompejiek, ez utóbbiak közül ugyanis 2000 ember pusztult el. Habár a Nolában élőknek értéktárgyaikat hátra kellett hagyniuk, legalább az életüket meg tudták menteni. Erről tanúskodik az a szenzációs régészeti felfedezés, amelyre nemrégiben Nápoly közelében akadtak.

Dél-Olaszországban egy bevásárlóközpont építése előtt a régészek szokásos munkájukat végezték. Átvizsgálták a területet, nehogy a XXI. századi építkezés történelmünk egy darabját örökre eltüntesse. Gyorsan haladtak. Feltűnően érdekes leletre nem számítottak. Ám ekkor hirtelen különös kövekre akadtak. Egy falut találtak, amelyet a Vezúv hamuja temetett be évszázadokkal azelőtt, hogy Pompeji egyáltalán létrejött volna.

Kr. e. 1880 és Kr. e. 1680 között kitört a Vezúv, és a települést sárral, horzsakővel és hamuval lepte be. (Az időpontot az előkerült csont- és edénymaradványok szénizotópos vizsgálatával állapították meg.) A sors fintora, hogy a pusztulás együtt járt a megőrződéssel is: a megkeményedett vulkáni anyagban számos lelet és árulkodó lenyomat maradt meg. Ezekből a régészek nemcsak a település házait, szerkezetét rekonstruálhatják, hanem a bronzkori emberek számunkra eddig alig ismert életmódját is. A lakóházak tartóoszlopainak és a tetőszerkezeteknek a faanyaga már régen elbomlott ugyan, de - mint valami öntőformában - a vulkáni anyagban bemélyedés formájában megőrződött lenyomatuk, vagyis jól megállapítható alakjuk.

A Vezúv környékén eddig öt bronzkori települést találtak meg, "habár nyilvánvalóan több is volt" - mondta Stefano de Caro, a Nápolyi Régészeti Múzeum igazgatója. "Ám az ötből Nola az egyetlen, amelyet ugyanúgy a Vezúv pusztított el, mint körülbelül kétezer évvel később Pompejit. Így aztán mind közül Nola maradt meg a legjobb állapotban." A mindennapi élet lenyomatait vizsgálhatják a a kutatók. Márpedig erre Európa bronzkorából kevés lehetőség kínálkozik.

A mérges gázokkal teli felhők és a forró hamueső lassabban érte el Nolát, mint később Pompejit. A tragédia valójában két szakaszban következett be. A kitörés első hullámában a horzsakő a házak falait nem rongálta meg, noha az ösvényeken mintegy egyméteres magasságban rakódott le. Mivel - Pompejivel szemben - itt a tetőszerkezet ekkor még épen maradt, a házak belsejét még nem töltötte fel a vulkáni anyag. Ez csak a második hullámban következett be. A lakóknak csak annyi idejük maradt, hogy életüket mentsék, értékeiket már nem tudták kimenekíteni. Úgy hagytak hátra mindent, ahogy éppen voltak. A házak háta mögött álló nagy tárolóedényekben maradt az élelem, amelynek nyomai megőrződtek napjainkig. A tragédia bekövetkeztekor az egyik házban éppen evéshez készülődtek. A kemence köré helyezett tányérokhoz és csészékhez négyezer éven át nem nyúlt már senki. Akárcsak a fazekakhoz, amelyek még az égetőkemencékben vártak arra, hogy a bronzkori mesterember kiégesse őket. A régészek találtak egy vadkanagyarral díszített, csontból készült fejdíszt is. A feltárás során 6 méteres mélységben három házat ástak ki. A patkó alakú házak 17 méter hosszúak lehettek. Falaik néhol 1,3 méteres magasságban maradtak fenn. A házakat dupla fallal építették meg, hogy védjenek az időjárás viszontagságaitól: a téli, nedves hidegtől és a nyári hőségtől. A külső falak gabonaszárból álltak, amelyet faágakkal fogtak egybe, majd az egészet kívülről nedves agyaggal tapasztották be. A külső és a belső fal között 45 centiméternyi rést hagytak hőszigetelésre. Az egyik házban egy fordított V alakú létrafélének a lenyomatára akadtak, amely arra vall, hogy a háznak padlása lehetett, amelyet talán alvásra használtak. Az állatokat külön, a lakóházaktól valamivel távolabbra álló karámokban helyezték el.

A bronzkori Nolában azonban nem egy, hanem két települési réteget tártak fel. Claude Livadie régész szerint a falu lakói addig éltek Nolában, amíg a környező földek ki nem merültek, és akkor továbbmentek. Egy idő után aztán viszszatértek - nyilván már másokkal együtt - az újra termőképes földekre. Nolának mintegy harminc lakóháza lehetett, és mindegyikben átlagosan tíz-tíz ember lakhatott.

Mivel Nolát a tragédia lassabban érte utol, mint Pompejit, sokáig nem került elő emberi maradvány. Ám nemrégiben Giuseppe Vecchio, a feltárásokat vezető régész két csontvázra akadt. A két ember valamilyen okból nem menekült el. Úgy haltak meg, hogy kezüket védőn az arcuk elé emelték. A település egyik ösvényén pedig jól kivehető egy menekülő embernek a vulkáni rétegbe kövesedett lábnyoma.