A biológiai létforma alapvető következménye, hogy a természetben mindig több egyede születik egy-egy fajnak, mint amennyinek elegendő erőforrás: élelem, terület, búvóhely, szaporodási lehetőség jut. Az agresszió különböző formái éppen arra szolgálnak, hogy a legrátermettebbeket juttassák hozzá ezekhez az erőforrásokhoz. Ha az agresszió hirtelen eltűnne az élővilágból, a fajok korlátozhatatlan túlszaporodása miatt a bioszféra rendkívül rövid idő alatt elpusztulna.

Logikus a következő kérdés is - bár a válasz sokkal összetettebb lesz -, hogy működik-e a biológiai agresszió az emberben is vagy sem? Ha nem, miért nem? És ha igen, akkor hogyan?

Az utóbbi évtizedekben látványos sikereket arató biológiai tudományok nem vitatható álláspontja az, hogy az ember - legalábbis a szervezetét tekintve - biológiai lény, éppen úgy alá van vetve a genetika, biokémia, élettan szabályozó folyamatainak, mint bármilyen más emlős faj a bolygón. Az ember közeli rokonai a majmok, legközelebbi rokonai az emberszabású majmok, és ezek viselkedéskészletében a biológiai agresszió természetesen megtalálható, tehát valami egészen különös, lényegbevágó evolúciógenetikai változásnak kellett volna bekövetkeznie ahhoz, hogy az emberré válás során ez a tulajdonságunk "eltűnjön". Ilyen változásról, és annak lehetséges okairól még sohasem számoltak be azok, akiknek az a véleményük, hogy az emberre nem érvényesek a biológiai törvények. A zavart nyilvánvalóan az okozza, hogy az ember kialakulása során az agresszió mechanizmusai is változtak. Az agresszió nem tűnt el, biológiai alapformái mellett változatos új kulturális formákat vett fel, és ez kétségtelenül megtévesztheti a kérdésben járatlanokat.

A könnyebb áttekinthetőség végett próbáljuk meg az emberre jellemző agressziós formákat szétválasztani biológiai és kulturális formákra. A magasabb rendű szociális állatoknál a biológiai agressziónak is két alapvető formáját különböztetjük meg. Az egyedi, individuális agresszió az egyedek eszköze a rangsor kialakításában. A rangsorban elfoglalt helyük pedig biztosítja az erőforrások számukra kedvező elosztását. Az individuális agresszió eszközei a nyers fizikai erő alkalmazásától a finomabb fenyegetésen keresztül a szimbolikus ritualizált agressziós formákig terjed, és a maga nemében önző, kegyetlen eszköze az egyedek túlélésének. Az agresszió másik nagy osztálya a csoportagresszió, amely csak a legfejlettebb szociális fajoknál jelenik meg, például az oroszlánoknál, hiénáknál, csimpánzoknál. Ezek az állatok közösen védik a saját területüket a fajtárs betolakodóktól, a velük szomszédos csoportoktól, és sokszor valóságos ütközetek alakulnak ki egy-egy terület birtoklásáért. Ezekben a harcokban az egy csoporthoz tartozó egyedek összetartanak, védelmezik egymást, közösen háborúznak. Viselkedésükből levezethető a közös érdek valamiféle felismerése.

Az ember esetében az individuális agresszió a legtisztább formákban a gyermeknél és a kultúra perifériájára szorult felnőtteknél figyelhető meg, és nem is a közvetlen megnyilvánulásai, hanem a kultúra által szabályozott agressziós késztetés a szociális viselkedés fontos tényezője. Az emberré válás evolúciós folyamatának egyik sarkalatos pontja éppen a csoportban élő ember individuális agressziós megnyilvánulásainak "megszelídítése", kulturális szabályozása volt. Legközelebbi rokonaink, a csimpánzok rendkívül intelligens állatok, de igen magas agressziós késztetésük az együttműködő viselkedésformákat nagymértékben gátolja. A csimpánzcsapat tagjai is vonzódnak egymás társaságához, de egyedül táplálkoznak, egyedül alszanak (kivéve természetesen az anyát és kölykét), és hosszabb-rövidebb ideig tartó összejöveteleiknek rendszerint valamilyen violens, agresszív aktus vet véget. Az ember esetében ez a fajta agreszszió egészen minimális szintre csökkent. Ebből a szempontból az ember az egyik legszelídebb élőlénye ennek a bolygónak. Mi elviseljük a másik szoros közelségét, nemcsak néhány percre, de akár évekre is agresszió nélkül, mi szívesen veszünk részt közös feladatokban, közös akciókban és közös konstrukciókban, amelyek során az individuális agresszió megnyilvánulásai nem, vagy csak nagyon ritkán jelennek meg.

A biológiai agresszió másik formájának, a csoportagressziónak a késztetése igen magas szinten maradt az embernél, noha a kultúra hatása itt is mélyreható változásokat hozott. Mindenesetre érzelmileg összetartozó, összehangolt csoportokban nagyon könnyen fel lehet kelteni az agresszív indulatokat más csoportok ellen. Az ember biológiai adottságánál fogva hajlamos más csoportok tagjait megvetni, rosszabbnak, alacsonyabb rendűnek, ellenségnek tartani, ha a saját csoportja erre érzelmileg ráhangolja. Ezt a tulajdonságot nevezi a humánetológia xenofóbiának, idegengyűlöletnek. Az idegen csoport gyanakvást kelt, és nagyon könnyen válhat agresszív indulatok célpontjává. A csoportagreszszió nagyon fontos szerepet játszott az emberi evolúció korai és középső szakaszában, akkor, amikor még mindenki számára elegendő terület, elegendő erőforrás állott rendelkezésére. A fejlett csoportagresszió izolálta és széthúzta a korai embercsoportokat. Ezért népesítették be olyan gyorsan a bolygót, nem volt hátrányos hatása a csoportindulatok agresszióban történő levezetésének. A küzdő felek előbb-utóbb szétváltak, és mindenkinek volt elegendő szabad területe, ahova elhúzódhatott.

Az emberi agressziós mechanizmusok evolúciós változásainak döntő lépése az agresszió és az ember konstrukciós képességeinek összekapcsolódása volt. Az individuális agresszió megszelídülése lehetővé tette a nagyobb létszámú, zárt, folyamatosan együttműködő embercsoportok kialakulását. Ez a folyamat három tulajdonságot eredményezett: az ember szeret közös társaival akciókban és közös konstrukciókban részt venni, és ezen tevékenységeit mindig közös hiedelmek alapján végzi. Ez a három tulajdonság természetesen összefonódva, integrálódva jelenik meg a legkülönbözőbb társas tevékenységekben. A nyelv, a vallási hiedelmek, a technikai tudás, a szociális szerveződés mind a közös akciók, közös konstrukciók és a közös hiedelmek kölcsönhatása révén jönnek létre.

Az embernél tehát az individuális és a csoportagresszió is mint társadalmi konstrukció jelenik meg. Éppen ez téveszti meg időnként a társadalomtudósokat, akik emiatt azt hiszik, hogy amiben társadalmi konstrukció is közreműködik, abban már semmiféle biológiai tényező nem jelenik meg, holott erről szó sincs. A társadalmi konstrukció megszabhatja a formát, korlátozhatja, időlegesen elnyomhatja, de nem tüntetheti el véglegesen az agressziós késztetéseket.

A társadalmi konstrukció tehát mindkét agresszióformánál kifejti hatását. Az individuális agresszió megnyilvánulásait a legkülönbözőbb kulturális szabályrendszerek, rítusok formálják. Az erős csoportok szabályozott fizikai agresszióján keresztül mondjuk a filozófusok átkokban bővelkedő szócsatáinak verbális agressziójáig. Maga a verbális agresszió is kifinomult, bár az állatvilágban sem ismeretlen formája az egyének versengésének. A leglátványosabb agresszió-konstrukciókkal mégis a csoportok összeütközéseiben találkozunk. A csoporttagság érzelmi kialakításának fontos jellegzetessége az indoktrinálhatóság, vagyis a leegyszerűsített hiedelmek könnyű és gyors elsajátításának képessége. Az emberi evolúciónak abban a szakaszában, amelyben a csoportok egymástól távol és izoláltan éltek, nagyon fontos volt, hogy a csoport minden tagja elfogadja azokat a hiedelmeket, amelyek egy archaikus kultúrát összetartanak. Ezért a hiedelmek elfogadásának nem a ráció lett az eszköze, nem azért csatlakozunk egyik vagy másik csoporthoz, mert annak érvei olyan meggyőzőek, hanem azért találjuk érveiket racionálisnak, igaznak, nyilvánvalónak, mert érzelmileg már elköteleztük magunkat. Ez a tulajdonságunk rendkívül fontos szerepet játszott a korai és a mai társadalmak kialakulásában is.

Az izolált, egymástól távol lévő csoportok ma már nem léteznek, egy hatmilliárdos megatársadalomban élünk, ahol nagy kínnal próbáljuk biológiai adottságainkat kultúránk korlátaival elviselhetővé tenni. A modern társadalom nem egy csoportból áll. Számtalan közösség vetélkedik tagságunkért: a család, munkahelyek, vallási közösségek, pártok vagy más, ideológiák vezérelte csoportok, és sok csoportnak válunk egyidejűleg a tagjává. Ennek persze az a következménye, hogy kötődéseink gyengébbek, gyakran cserélgethetjük csoportjainkat. Mindenképpen jellemző azonban, hogy állandó késztetésünk van csoportok, szövetségek alakítására, élvezzük a szociális cseleket, a megtévesztő taktikákat, szociális intrikákat, és ha érzelmileg akár csak átmenetileg kötődtünk valamelyik csoporthoz - működésbe lép az indoktrinálhatóság és a xenofóbia. Ezek, együtt az ember fejlett konstrukciós készségével, lehetővé teszik, hogy bonyolult ellenségkép alakuljon ki egy csoportban mindenfajta racionális meggondolások nélkül. A csoportok szeretik magukat megjelölni, öltözködéssel, jelvényekkel, verbális jelekkel különbözni akarnak másoktól, a másik csoporttól, amelyet szintén megjelölnek ugyanezen kategóriák negatív elemeivel. A modern társadalomban számos olyan csoport is létrejön, amelyik racionálisan szerveződik; például a katonaság vagy a munkahelyi csoportok, amelyekben nem feltétlenül érzelmi kötődéseink miatt veszünk részt. Ennek mintegy ellenhatásaként a szabadon választott érzelmi kötődéseink - és ilyenek a különböző politikai kötődések - különösen erős hatásokkal mutatják az indoktrináció és a xenofóbia jegyeit.

Fejlett modern társadalmak igyekeznek enyhíteni e negatív hatásokat. A demokráciák szigorú szabályrendszereket hoztak létre, amelyek gátolják, hogy a politikai kötődések élet vagy halál, haza vagy ellenség csoport meghatározói legyenek. Ez egy társadalmi tanulási folyamat eredménye, amely nélkül nincsen haza és nincsen haladás.