Tavaly decemberben a 7-es busz megállójában megértettem, hogy valami történt, pontosabban megtörtént Magyarországon is. Voltak erre a változásra utaló jelek persze korábban is. De most az élmény váratlanságával, az abszurditás szépségével bűvölt el, amit láttam. A megállóban ácsorgás élménye, amelyet többnyire a "megint elkések", "mit fogok mondani?", "még be kell vásárolnom", "el ne felejtsem bekészíteni a gyerek vonalzóját" típusú gondolatok töltenek ki, hirtelen kegyelmi jelleget öltött. Révülten rátapadtam a "tört aranyat veszek - ékszerek fél áron! csak most! - órás" feliratú kirakatra, amelyben egy piros köntösű, fehér szakállú, pajkos mosolyával az élet vidám, sőt már-már pikáns mozzanataira emlékeztető Mikulás riszálta magát. Órásnál - tvisztelő Mikulást óraművel. Miért pont azt ne? A kettővel odébb található harisnyaboltban például keleti potencianövelő teát is árusítanak. Van benne valami logika, ahogyan az elvileg össze nem tartozó dolgok így összerendeződnek. Zsibvásárrá, az igaz, de válogatott zsibvásárrá.

Hasonló Mikulást láttam már egyszer, a nyugati világ egyik legnagyobb, leghíresebb bóvlisétányán, Manhattan 14. utcájában. Igaz, ott egy egész háztömb homlokzatát foglalta el a hosszú üvegfal, amely mögött ugyanezen (Made in China) szerkezetek egész tánckara rángatózott, időnként színesítve egy-egy bólogató angyalkával, és az utca egészét amúgy is a poliészter fröccsöntött menynyezeteságy-függönyök, menyasszonyiruha-kiegészítők, olcsó törölközők és csak saját kockázatra vásárolható kütyük tömege uralta. Az olcsó törölközőkre rájártam, a többit pedig a helyi latino/latina népesség ízlésvilágaként könyveltem el.

Most mégis úgy érzem, hogy a riszáló Mikulás, amely persze ízlés kérdése, mégsem Az ízlés kérdését veti fel, és ezáltal még az ízléstelenségét sem. Nem pusztán azért, mert ízléstelenség nem létezik, tekintve, hogy ízlése mindenkinek van, legfeljebb szerintünk rossz, hanem a továbbiakban elmagyarázandó okok miatt sem.

A magyar utca most tele van dolgokkal, amelyeket nem lehet vagy inkább csak nem érdemes ízlés szerint rendezgetni. Egész ízlésvilágokat kínálnak fel kirakatok, és ízlések vonulnak az utcán is, mégis megtörtént az átváltozás, ízlésből egyedi önkifejezési aktussá. Szemüvegek, cipők, topok, tetoválások, frizurák, gesztusok, kalapdíszek, cégtáblák (milyen avíttas ez a szó ahhoz a káoszhoz képest, amit ki kellene fejeznie!), kirakatok, plakátok, firkák, és egy város homlokzatainak néha előtűnő rendje és rendetlensége ömlik ránk séta közben.

Hogy mi ízléses és ízléstelen, mi illik, és mi nem illik össze, az legtöbbször önkényes döntésnek tűnik (hacsak nem a városszépészeti bizottság ítéli meg, amelynek biztos több mondanivalója van a jó ízlésről, mint nekem). A Sas-hegyet számomra nehezen elviselhető küllemű - várkastélyra, mézeskalács házikóra, katedrálisra hajazó - villák gazdagítják. De ha gyermekemmel sétálok arra, ő ámulva kiált fel, gyönyörűnek találja. Ahogy elbűvöli a riszáló Mikulás is.

Miért ne illenék egy ezüstfejes sétapálca egy bőrdzsekihez? Miért ne lehetne mézeskalács házikóban lakni? Ha valaki éppen ebben fejezi ki önmagát, máris létrejött egy icipici szubkulturális egység, egy ízlésfoszlányka, amely aztán járványként terjed, vagy elhal magányosan egy nem kellően fogadókész közegben.

Azért nincs ma rendje az ízlésnek, mert kevés rögzített, állandó karakterű szerep és helyzet van az életünkben, és az esztétikai tekintély forrása is megsokszorozódott - merőben attól függ, melyik magazint lapozgatjuk, vagy kire szeretnénk hasonlítani (mondjuk melyik hollywoodi sztárra). A jelzések, amelyeket ízlésbeli választásainkkal és ítéleteinkkel egymásnak és önmagunknak adunk (egy szép, polgári otthon; egy egzotikus nyaralószett, egy márkás karóra a márkás eseményre) nem tesznek ki egy egész világképet. Töredékek.

Az ízlés tulajdonképpen a világunk és önmagunk felépítésének egyik módszere volna, és talán a legfontosabb módszere. A válogatásé, a korlátozásé, a hovatartozás és a hova nem tartozás kinyilvánításáé. Nem is annyira arra szolgál, hogy a világot "szeretem" és "nem szeretem" darabokra osszuk, vagy hogy "helyes" és "nem helyes" gondolatokra és viselkedési formákra, hanem ennél valami sokkal mélyebb, sokkal alapvetőbb viszonyt formáz köztünk, a dolgok és más emberek között. "Ez én vagyok" - "ez nem én vagyok", valami ilyesmit mocorog egy szuverén ízlésű asszonyszemélyben, miközben hajtogatja, válogatja a vállfákat, emelgeti a cipőket. De amikor beléhasít a kétely, "igen, de ez vajon nem tűnik ízléstelennek? illik ez az alkalomhoz? nem leszek ciki?", akkor már egy letűnőben lévő világ szorongása tölti el, amelyben a dress-code az udvariasság nyelve, a szmoking és a frakk közti különbség ismerete, valamint a suksükölés kerülése egy rendbe tartozik, és amely világosan különbséget tett nappali és esti öltözék, úrinő és nem úrinő, "haladó ízlés" és kispolgári giccs között. Valaha egész világokat jelölt egy ilyen tudás és választás, és néhány törmelék, gesztus, jelzés és szorongás maradt ránk belőle.

Cinikusabb vagy kétségbeesettebb szociológusok - jelesül a nemrégiben elhunyt Pierre Bourdieu - a társadalmi különbség fitogtatásának, puszta hatalmi jelvénynek tekintették az ízlést.A "jó ízlés" Bourdieu szerint diktátum, amelynek folytán a diktálók mindig egy lépéssel előbbre járnak, mint azok, akik utánuk loholnak, s így mindig meg tudják különböztetni magukat a "lefelé" iránytól, míg a loholók örökös hátrányban lesznek, és mindig megbízhatóan loholók maradnak. Két legyet egy csapásra.

Kevésbé cinikus és nagyon optimista filozófusok az "ember" születésekor, a polgári világ (a polgári kultúra) születésének hajnalán, jelesül a XVIII. században, úgy vélték, hogy az ízlés valami egyetemes emberi rend, amely a moralitást, a gondolkodást és az érzékelést egységbe fogja, s amelynek civilizált, csiszolt formája maga a polgári lét lényege.

Nem szeretnék a kétféle felfogás közt igazságot tenni, mert nincs közöttük valójában vita. És azért sem szeretnék igazságot tenni, mert mindkét felfogás egy régi világhoz tartozik, az egyik nyitja, a másik lezárja. A helyzet az szerintem, hogy ezt a világot elsöpörte a demokrácia legnagyobb ígérete, a társadalmi mobilitás, és velejárója, a mindenki (és minden ízlés) egyenlősége. Az ízlés - mint az okosok mondják - privatizálódott, életstílus (és életstílus-magazinok) formájában van jelen az életünkben. Ez aztán némi egymáshoz tartozás érzést biztosít azoknak, akik hasonlóan jelölik ki a világuk határait. De a loholók többé nem egy irányban loholnak, a "felfelé" jelentése sem világos. A civilizáltságnak nincs egyértelmű nyelve, mondjuk a bútorok vagy a szőnyegek között, és egyáltalán: ízlések és pofonok.

Szóval ha a szerző (én), miközben ízlésről ír, egy riszáló Mikulásba igyekszik kapaszkodni, az sokat elárul egyensúlyi állapotáról, vagyis inkább az egyensúly hiányáról. A riszáló Mikulás nem ízlés kérdése. Ha ízlés kérdése, akkor az ízlés valami mást jelent már, mint addig, míg valami követendő és nemes dolgot jelentett. Nevezethetjük sok minden egyébnek, piaci ténynek, abszurd viccnek, undorító izének és "jajanyuilyetvegyélnekem"-nek. A közgazdászok udvariasan "preferenciának" hívják, ami nem jelent ugyan mást, mint hogy azt választjuk az adott pillanatban, amit éppen az adott pillanatban választunk, viszont mentes a moralizáló, kultúrára vagy civilizációra utaló, rendet vagy világképet feltételező felhangoktól.

Ha fehér falak között, tisztán funkcionális bútorzattal felszerelkezve élünk, írás közben pedig szigorú csöndben és lehunyt szemmel próbálunk élesre hegyezni egy mondatot, egyensúlyt adni neki, és lepucolni róla az oda nem való dolgokat, az meglehetősen defenzív módszer. Pedig ez a jó ízlés modern módszere, amióta csak Adolf Loos, a híres bécsi építész meghirdette, hogy az ornamens - bűn. Drasztikus módszer.

Mégis, ami engem illet, azon kapom magam, hogy újra és újra ehhez folyamodom. Az ízlés a fogyasztói világban maga a védekezés, a korlátozás, a saját birodalmunk körülhatárolása, életünk szimbolikus jeleinek szortírozása, nemhogy puszta rendrakás, de egyenesen folyamatos lomtalanítás.

Sokat elárul Loos mondata arról is, hogy mivé válhat az ízlés, ha hagyjuk elfajulni. Az ízlés elfajulása nem maga a riszáló Mikulás, ha fogalmazhatok ilyen bonyolultan, az ízlés elfajulása az a pánik, amelyet egy riszáló Mikulás láttán érzünk. Hogy ez, ez, a mi világunk része, hogy nekünk ezzel kell megküzdenünk, hogy ez borzalmas, és voltaképpen megengedhetetlen, és alpári, és undorító, és valamit kéne tenni ellene már, mert mégse maradhat így a világ, hogy nekünk riszáló Mikulásokat kell néznünk benne. Hogy ez - bűn. De hát hogy volna bűn egy riszáló Mikulás? Vagy akár egy hamis színekkel nyomott, idétlen plakát? Vagy egy edzőcipővel párosított kockás felöltő? A szmoking és a frakk közti alapvető különbség ismeretének hiánya?

Az ízlés kegyelme a megkönnyebbült érzés, hogy e bűnök egy részétől - az állandó lomtalanítás során - szintén megszabadulhatunk, mindjárt filozófiai szinten. A bűnök egy részét is eltöröljük. A riszáló Mikulás nem bűn. Vannak bűnök, de azok nem ilyenek. A riszáló Mikulás egy másik világ, egy másik élet távoli jelzése, idegen, furcsa, abszurd, netán ronda is, de nem fenyegető.

Nos hát, ez a kegyelem ért engem azon a decemberi napon. Az ott - egy riszáló Mikulás. Első reakcióm szerint kétségtelenül undorító. Én azonban a magam birodalmát korlátozom, a magam kis világában válogatok, a magam számára, és persze gyermekem számára építgetek valamit, olyan elemekből, amelyek közé riszáló Mikulásunk (RM) nem kerülhet be. De ez nem zavarja békés egymás mellett élésünket. Csak akkor kerülünk némi futó összeütközésbe, amikor ("jaj, anyu, ezt vedd meg!") kategorikusan megtagadom, hogy megvásároljam. Számomra RM az élet része, valami elementáris folyamat egyik hordaléka, a folyam hordozta dinnyehéj, amely a tűnődés és a meditáció kegyelmi állapotával ajándékozhat meg.

Félretéve most már RM ügyét (elvégre április végén járunk): van azért valami, amit nem ilyen könnyű egy vállrándítással elintézni (hja, ízlések és pofonok! dress-code és társas illem! ifjúsági szubkultúrák, műértők és ínyencek körei! fansite-ok és szenvedélyes gyűjtők).

Mégis van valami érvényesnek tűnő (bár talán célját tévesztett) komorság Loos mondásában, van valami vonzó Immanuel Kant ígéretében. Az ízlés ha egész világot fejez ki, egy egész berendezett életet, értékek lazán összefüggő halmazát, talán mégis lehet "jó", és még inkább lehet "rossz", méghozzá valamilyen elementáris értelemben. Talán azért, mert a válogatás önkorlátozás is, amellett, hogy önkifejezés. Az ízlés önkorlátozás és világépítés, és a korlátok, ahogy a megépített világok is, erkölcsi tartalmat hordoznak. Javaslatot tesznek, legalább kis jelzések útján, arra, hogyan éljünk együtt vagy egymás mellett. A szmoking és a frakk kellékek csupán a tisztelet és az önbecsülés bonyolult rituáléihoz. A "jaj, talán túl öreg vagyok ehhez a rikító darabhoz" érzésben ott egy bonyolult gondolatmenet magva: hogy az embernek kora van, s a kornak sajátosságai, illő és nem illő vonásai, hogy nem jó összekeverni a fiatalságot az érett korral, mert akkor mit jelent az egyik, és mit a másik? Minden kis részlet, egy szín, egy mozdulat metaforája egy szeretett vagy fontosnak tartott rendnek.

Meglehet, nem léteznek ezek a rendezett világok, szerepek, hierarchiák, amelyek miatt egy ízléskérdés olyan szörnyen fontosnak, megalázóan gyötrőnek, vagy végzetesen leleplezőnek bizonyul néha. Lehet, hogy nem létezik az összes ilyen világ és rend, csak néhány, vagy legalább néhány esetében nagyon szeretnénk, ha létezne. Talán mindöszsze arról van szó, hogy őrizzük magukban az emlékét régről. Akárhogy is van, ki ne vágyna a biztos ízlésre? A bizonyosságra, hogy mindig jól választunk? És legfőképpen arra, hogy ezt mások is így gondolják?

Ennyiben egy icipici teret, egy szikrányi igazságot adhatunk a pániknak (hogy tudniillik ez, mindegy mi, már aztán tényleg túl van a jó ízlés határán!). Olyan ez, mint a fájdalom, valami zsigeri jelzés, a védekezési ösztön mozgósítása. Vannak korlátok, amelyeket nem szabad átlépni. Persze ezek nem esztétikai korlátok, hanem morális korlátok, morális korlátok a gondolkodásban, a művészetben, az öltözködésben, a viselkedésben, a vásárlásban, a marketingben, a könyvírásban, az újságírásban, a színjátékban, a beszélgetésben, a gyereknevelésben.

Az ízlés tárgyai olyan dolgok, amelyek az érzékeinkre és az érzékeinken keresztül az érzelmeinkre és a gondolkodásunkra, és ezen keresztül aztán a viselkedésünkre hatnak, az alkotásainkra, az írásainkra, a beszédünkre, a jelekre, amelyekből aztán felépítjük a világunkat, és megint elölről. És bizonyos dolgokról nem szeretnénk, egyszerűen csak rühellenénk, ha hatnának ránk, és aggasztónak találjuk, amikor és ahogyan másokra hatnak. Szeretnénk, ha bizonyos dolgokból nem építenénk világot (nem akarunk olyanok lenni, nem akarunk olyan világban élni). És szeretnénk, ha ezekből a dolgokból mások sem építenének világot. Ez volna az az ízlés, amely - Immanuel Kant szerint - minden emberben közös. Tulajdonképpen szokták morális érzéknek is nevezni, persze más összefüggésben.

RM (utoljára bukkan fel itt) nem tartozik ebbe a kategóriába. RM ronda és ártatlan, az abszurditás szépsége fénylik rajta. Immanuel Kant ítélőszéke talán nem mentené fel (bár ki tudja - lehet, hogy Kant éppen erre lenne vevő, persze valamilyen bonyolult filozófiai formulába csomagolva), de én nyugodtan felmenthetem. Pánik kioltva.

Hanem hát mi tartozik ebbe a kategóriába? Mikor jogos a pánik (akár önkritika formájában)? Erre a kérdésre nincs válasz, azt hiszem. A választások, jelek, jelzések, amelyek az ízlést alkotják, folyton változnak. A jó ízlés próbája most már a jó lelkiismeret próbája, a jó lelkiismeret valódi próbáját pedig egyre csak keressük, ha keressük, vagyis jó esetben.