A közvélemény-kutatók meglepően jól szerepeltek a vasárnapi választási előrejelzéseikkel. Szinte mindegyik politikai párt eredményét pontosan eltalálták, egyetlen - igaz, lényegtelennek nem nevezhető - kivételtől eltekintve. Ezt a fájdalmas kivételt pedig a szocialista pártra szavazók jelentették. A Tárki mérése például csaknem félmillióval kevesebb MSZP-szimpatizánst jelzett. Csalásról szó sem lehetett, nemcsak értelme nem lett volna, de aki látta Kolosi Tamás és a Fidesz-vezetők összeomlását, annak nem kell többé bizonygatni, hogy sem a közvélemény-kutatók, sem a kormánypárt nem kételkedett az előrejelzések hitelességében. Ez persze felveti azt a kérdést, hogy mikortól kancsalítanak ezek az adatok. Lehet, hogy nemcsak az elmúlt hónapban kampányolt volna másképp a Fidesz, lehet, hogy nemcsak Orbán Viktor vitázott volna más stratégiát követve. De talán - önkritikusan jegyzem meg - érdemes lenne újragondolni az elmúlt négy év folyamatait, a közhangulattal kapcsolatos elképzeléseinket is annak fényében, hogy tudjuk: a válaszmegtagadók túlnyomó része mindig is baloldali szimpatizáns lehetett.

Ebben a helyzetben azonban nem a közvélemény-kutatók keserű kenyere vagy a következésképp kialakított téves politikai stratégiák ténye a legdöbbenetesebb. Hanem az, hogy tizenkét évvel a rendszerváltás után eljutottunk oda, hogy a legnagyobb ellenzéki párt szavazói közül majd minden negyedik úgy látta: jobban teszi, ha nem vallja be a kérdezőbiztosnak politikai preferenciáit. "Erősnek kell lenni és annak is kell látszani" - adta interjújának Kövér doktor jó három éve a címet, és a politikai erőfitogtatás, tisztogatások és strigázás valóban kollektív lélektani eredményt hozott; a magyar társadalom újra megtanult félni.

És itt nemcsak a félmilliónyi "rejtőzködő szocialistáról" van szó. A tudatosan mélyített szakadék, törésvonal másik oldalán épp így állandósult a szorongás.

Szociálpszichológiai közhely, hogy az általános gyűlölködés két irányban is mérgező, nemcsak a kirekesztetteket stigmatizálja, de a hatalmon levőkben és az ő oldalukon állókban is gerjeszti a rettegést. Ez indítja el a gyanakvás, a bizalmatlanság és a félelem spirálját, amely a lehetséges valóságértelmezések közül mindig a legbaljósabbat választva önbeteljesítő jóslatként is működik.

A jó nevű felekezeti gimnáziumban az igazgató könnyeivel küszködve iskolagyűlésen tudatja a gyerekekkel, hogy jövőre már nem lesz tanítás, mert "ezek" megszüntetik az egyházi iskolákat; a már szavazó negyedikesekkel külön személyes elbeszélgetés keretében közlik, ha nem a Fideszre szavaznak, "visszajönnek az oroszok". Az ilyen és a hasonló, naponta tucatszámra hallható történetek miatti felháborodásomat nehezen tudom fékezni. Hát könyörgöm, muszáj az iskolai autoritással szemben védtelen, tizenéves gyerekeket saját politikai nézeteinkkel szekálni? Hol van a polgári, vagy másként civilizált viselkedés minimuma?

Ugyanakkor meg is kell értenünk a másik oldal fájdalmát, indulatait. Az elmúlt négy évben kialakult az egységes jobboldal saját mitológiával, értékekkel és médiával, ami önmagában nem volt kis teljesítmény. Tragikus tény viszont, hogy ehhez a Fidesz megpróbált kisajátítani néhány fontos identitásképző fogalmat, aminek következtében a jobboldalon valóban sokan tényleg elhiszik, hogy "mi" vagyunk a minden, a jövő, család, a haza, a magyarság, "ők" pedig semmik, az istentelen múlt, a hazátlan bitangok, akik visszahozzák az oroszokat.

Ám az emberi minőség nem a pártszimpátiák szerint tagozódik. Kiváló emberek találhatók a Fidesz táborában is, és én nagy veszteségnek érezném, ha elveszíteném azt a néhány fideszes barátomat, aki még maradt. Ugyanakkor be kell látnunk, a politika ma épp erre játszik, hogy a templomokba és futballöltözőkbe, munkahelyekre és kocsmákba bepofátlankodva szétzúzza az emberi kapcsolatokat, és a saját logikája szerint kösse azokat újra össze.

Márpedig a Dunánál, ebben az országban, együtt fogunk élni a választások után is - minden valószínűség szerint egy új kormánnyal. Nem engedhetjük meg, hogy a több mint kétmillió Fidesz-szavazó - és az a hárommilliónyi ember, aki nem ment el szavazni - ne érezze magát otthon a hazában. Jogos sértettségünket, a képtelen vádak fölötti felháborodást félretéve kell példát mutatni, megvalósítani ezt a normális, élhető, fenyegetőzéstől és félelemtől mentes Magyarországot, ahol Kolosi Tamás is nyugodtan dolgozhat, ahol a felekezeti gimnázium oktatóit senki nem fogja szellemi homelesseknek nevezni, és fideszes kötődésük miatt nem fognak ápolónőket elbocsátani. E normális, nyugodtabb Magyarország megteremtésére van esély - igaz, a Fidesz ritmusváltásos letámadását szemlélve ez nehezebb lesz, mint valaha. Szemmel láthatóan a Fidesz egész kampánystratégiája a százmilliókért megrendelt közvélemény-kutatásokra épült - s paradox módon a tudományos mérések segítségével teljesen elszámította magát. Az első forduló előtt Orbán és a Fidesz, mint Csank János csapatai, biztonsági játékra törekedett, a többgólos - vélt - vezetés birtokában nem kockáztatott, csatárok helyett több hátvéddel játszott, és a kissé önfejű Kövér brutális verbális "becsúszásait" leszámítva nem durvult.

A vasárnapi választás eredményeinek pőre igazsága - vagyis, hogy az MSZP és az SZDSZ csaknem négyszázezerrel több szavazatot kapott, mint a Fidesz-MDF és csatolt részeik - új taktika bevetésére inspirálta a meglepett kormánypártot. Orbán és a kampánystratégák sutba vágták az ájtatos manó jelmezt, a kenetteljes hangot, és viszszatértek a Főnök személyiségéhez amúgy is közelebb álló egész pályás letámadáshoz, totális futballhoz. Sajnos az alcsúti foci pankrációra emlékeztető szabályai nem igazán illeszkednek egy másik, a demokrácia nevű játék szabálykönyvéhez. Egyszerre volt lehangoló és mulatságos, hogy míg a "közszolgálati" televízió kedd esti kampányműsorában Baló György kínosan ügyelt arra, hogy egyenlő megszólalást biztosítson a két párt képviselőjének, alig negyedórával később Orbán több csatornán megszerkesztve, válaszadás lehetősége nélkül szólhatott saját táborához. De hát a közszolgálatiság újabb megalázása eltörpül a beszéd üzenete mellett.

Orbán soha még ilyen megosztó, hisztériakeltő módon nem beszélt az ország nyilvánossága előtt. Mert bár igaza volt a miniszterelnök úrnak abban, hogy " azért az élet mégiscsak több, mint a létfenntartásért folytatott puszta küzdelem. És amivel több, az teszi igazán széppé és fontossá...". De vajon kitől érzi fenyegetve azt, ami fontos az életben: "...a családunk, a gyermekeink, az emberi méltóságunk, a szabadságunk, a hitünk és a hazánk. És mindezt most meg kell védenünk!" - ugyan kitől?

Orbán és a Fidesz esetében már sokadszor válik külön bennem a megértés és az elfogadás. Értem, hogy a jelenlegi miniszterelnöknek a politikai racionalitás szabályai szerint most ezt kellett lépnie. Erőt mutatni, hogy megállítsa az első fordulós vereség után a Fidesztől elvándorlókat, démonizálni az ellenfelet, hogy a "nem eldőlt, hanem leegyszerűsödött" választásban a másik oldalon a Gonosz nagytőke erői állnak. (Hárommillió koldus országából mára kétmillió-háromszázezer nagytőkés országává lettünk - hm, nem is lenne rossz.)

Képes vagyok követni és diagnosztizálni ezt az észjárást, de társadalmi következményei miatt ezt a gondolkodásmódot elfogadni nem lehet. A politikai racionalitás nyers logikája nem a Mi logikánk. Ha most hasznosnak is tűnhet egy politikus számára a gyűlöletbeszéd, az emberek, a társadalom számára a félelemkeltő, paranoid üzenetek aligha biztatnak sok jóval. És mielőtt fideszes barátaim az első forduló előtt Kövér Lászlót támadó példákra hivatkoznának, van egy lényegi különbség: Kövér, miként ez számos internetes helyen látható-hallható, valóban azt mondta, amiért kritizálták, míg Orbán Viktor családját, gyermekeit stb. senki nem akarja bántani - így olyan veszettül védelmezni sem kell. Sőt mivel én is megkaptam az "Orbán Viktor szeret téged" SMS-t, hadd mondjam el, örülök neki, és az érzelmeket igyekszem viszonozni, bár ez nem lesz könnyű. Ugyanis most a miniszterelnök nemcsak a társadalmi szembenállást élezte ki méltatlanul, nemcsak az ellenzékre szavazó többséget sértette meg, hanem különösképp saját szavazóit hozta lehetetlen helyzetbe azáltal, hogy a Gonosszal való szembefordulásra és harcra buzdít. Mi történik az esetben ezekkel az emberekkel, ha - miként a választási matematika valószínűsíti - a polgári baloldal nyer? Milyen érzésekkel fogják nevelni a gyerekeiket, oktatni a diákjaikat, végezni a munkájukat, élni az életüket? Meglehet, hogy "a harcot, melyet őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés", de mi lesz ennek a kvázi-polgárháborúnak a következményeivel, amibe épp most próbál belerángatni minket a hatalomtól megválni nem képes Orbán Leonidas Baráti Kör?

A politikaelméletben a demokráciának számtalan meghatározása van. Mindig is beértem egy minimalista megközelítéssel: az emberek szabad, titkos választáson mondhassanak ítéletet időről időre az épp hatalmon levő pártok munkájáról. Ehhez a gondolathoz persze elválaszthatatlanul hozzátartozott, hogy a szabad választásokat elvesztő párt a hatalmat tisztességgel át is adja, elvesztett választás esetén nem hirdet dzsihádot a strigák, hitetlen idegenszívűek ellen. Nem árt talán emlékeztetni Wermer Andrást arra, hogy a 14 évvel ezelőtt megalakult szervezet a Fiatal DEMOKRATÁK Szövetsége elnevezést választotta. S bár azóta sok minden változott, a demokráciának ezt a minimálfogalmát azért nem kéne a sutba vágni. Még négy év Fidesz-kormányzás nem ér meg egy polgárháborút. Legalábbis nekünk, az országnak biztosan nem.