Sárosdi, a prózaíró szociálisan érzékeny embernek vallotta magát. A hangsúly a "szociális"-on van, hiszen az írók tudvalevőleg érzékeny emberek, azonban ez az érzékenység gyakorta elsősorban önmaguk irányába létezik. Sárosdi ellenben szerette mind széles körben (interjúkban, a média képviselői előtt), mind szűk baráti társaságban mindenki tudomására hozni: őt nem csupán a saját problémái teszik érzékennyé, hanem mások bajaira is fogékony, a szerencsétlen sorsúak sanyarú helyzete éppúgy fölkavarja, mint a gazdasági és szociális különbségek törésvonalai mentén egyre inkább ketté, sőt még több részre szakadó társadalom.

"A szívem szakad meg az utcán látható megannyi nyomorúság láttán" - mikor Sárosdi az egyik napilapnak interjút adott, ezt a mondatot kérte kiemelni. A riporter azon kérdésére pedig, miszerint mit tehet egy prózaíró az elesettekért, azt válaszolta: "Nagyon remélem, hogy az irodalom egyszer majd ebben az országban is olyan megbecsülésnek örvend, hogy az íróknak ne okozzon gondot a napi betevő megszerzése. Addig viszont az együttérzés, a lelki együttműködés, a segítő szándék kimutatása az elesettek felé mindenképpen fontos lehet".

Sárosdi elégedett mosollyal nyugtázta, hogy mondatai szóról szóra az előzetesen egyeztetettek szerint láttak napvilágot. Az újságospavilon közelében leült egy padra, és kétszer egymás után alaposan elolvasta az interjút, s azzal a mámorító érzéssel kelt föl a padról, amit az ember akkor érez, amikor úgy gondolja: most csinált valami fontosat, amiről mások beszélni fognak.

A Nap ragyogóan sütött a tér felett, sugarai simogatták Sárosdi pufók arcát, és ő elindult a bevásárlóközpont felé. Gyomrának tompa korgásai azt jelezték: közeleg az ebédidő, ami Sárosdi számára inkább nem ebédet, hanem reggelit jelentett, hiszen nem sokkal korábban kelt fel. Nem igazán szerette a bevásárlóközpontokat, félelemmel vegyes tisztelettel nézett rájuk, most mégis ellenállhatatlan vágy támadt benne arra, hogy a napilapban megjelent interjút valami különlegességgel ünnepelje meg.

Például görög ínyencséggel. Akárhányszor arra sétált, Sárosdi szemezett a plaza görög éttermével. Nem járt még Görögországban, nem tudta, milyenek a görög konyha ízei, az illatok és a látvány azonban kíváncsivá tették. Ezúttal, mintha rugók lökték volna, Sárosdi beállt a pultok előtt nézelődök közé. Ám míg azok nagy rutinnal mondták el a görög népviseletbe öltözött személyzetnek, hogy mit szeretnének enni, Sárosdi tanácstalanul álldogált a sok idegen nyelvű étel között, mígnem egy sebesen beszélő fiatalember az iránt tudakolózott: segíthet-e. Sárosdi addigra úgy találta: ünneplés ide vagy oda, a görög étterem árait nem az ő pénztárcájához igazították, de ha már itt volt, mi több, meg is kérdezték, akkor már rendel valami keveset és olcsót - mondjuk egy salátát.

"Milyen salátát?" - hadarta a fiatalember, Sárosdi pedig csodálkozva vette szemügyre a választékot. Korábban meg volt győződve arról, hogy a görögsaláta egy fajta ételt jelent, itt azonban kiderült: tévedett, a görögsalátának nagyon sok típusa van, amit eddig ő annak ismert, az csupán egy a rengeteg közül. Némi habozás után arra mutatott rá, amely ez idáig a tudatában görögsalátaként szerepelt. Miközben a pénztárnál fizetett, azt találta ki: otthon meg fog sütni egy darab kolbászt, és vág hozzá sok fehér kenyeret.

A rosszul öltözött, csípős szagot árasztó borostás férfi Sárosdi asztalánál is megállt, és elvett onnét egy tányért, azon hús- és zöldségcafatokkal. Sárosdi figyelte, ahogy a férfi összegyűjtögette az asztalokról a maradékokat, majd egy zsíros villával akkurátusan mindet egy tányérba söpörte, és leült enni. Sárosdi kicsit irigyelte is, hogy az illető most végigkóstolja a teljes görög konyhát, míg neki, a prózaírónak csupán egy salátával kellett beérnie. Amikor a legrobusztusabb termetű, görög népviseletbe öltözött fiatalember előjött a pultok mögül, és némi szóváltás után elvette a borostás férfi elől a tányért, Sárosdi azt akarta javasolni: "Tegyék a maradékokat egy dobozba és adják oda szegénynek, ha már itt nem eheti meg", ám mielőtt kinyitotta volna a száját, a robusztus termetű fiatalember egy másik, görög népviseletbe öltözött fiatalember segítségével kilökte a borostás férfit a plaza folyosójára.

Pár pillanattal később Sárosdi arra eszmélt, hogy a férfi az ő asztalával szemben, az üvegfal túloldalán áll, és a salátáját nézi. Sárosdi szégyellősen lehajtotta a fejét és a salátába mélyedt, aztán hirtelen meggondolta magát, letette a kanalat, fogta a tányért, fölállt. Ám ahogy odapillantott, az üvegfal másik oldalán már nem látott mást, csak a bevásárlóközpontban zsibongó tömeget.