A Magyar Történelmi Társulat históriánk vitatott személyiségeiről tartott rendezvénysorozatának keretében legutóbb Károlyi Mihály értékelésére került sor a Magyar Tudományos Akadémián. Az első magyar köztársaság elnökéről Ormos Mária és Litván György tartott előadást.

Ormos Mária szerint ahhoz, hogy igazán érvényes értékelést lehessen adni Károlyi tevékenységéről, a mainál jobban kellene ismerni azt a feltételrendszert, amelyben a politikus működött. Az akadémikus nagyrabecsülésének adott hangot azzal a több évtizedes munkával kapcsolatban, amelyet a két kiváló történész Hajdú Tibor és Litván György, az egykori köztársasági elnök tevékenységének reális bemutatása érdekében végzett. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy az őszirózsás forradalomnak elsősorban a budapesti eseményei váltak ismertté, a kutatómunka pedig Károlyi személyére összpontosított. Ezzel szemben máig keveset tudunk a minisztériumok tevékenységéről és a forradalmi kormányban résztvevő koalíciós pártok-partnerek vitáiról. Hasonló a helyzet a vármegyék esetében: sok levéltári munkát kell még elvégezni, hogy valóságos képünk legyen arról, milyen is volt az az országos helyzet, amelyben Károlyi mint köztársasági elnök működött.

Ami Károlyi állítólagos "országveszejtő" felelősségét illeti, azzal kapcsolatban Ormos Mária arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarország az első világháború vesztesei között is különleges helyet foglalt el. Ausztriának például geopolitikai okok miatt senkitől nem kellett tartania. Nekünk viszont a nagyhatalmaktól, egyszersmind szomszédainktól egyaránt félnünk kellett. Ez a legfőbb oka, hogy nem volt esélyünk az országhatárok megvédésére. Hamis az a párhuzam, amelyet Törökország és Magyarország között szokás felállítani, hangsúlyozta a professzor aszszony. Magyarországon az Osztrák-Magyar Monarchia közös hadseregére volt alapozva a nemzeti stratégia, míg Törökországnak erős nemzeti hadserege volt. Ugyanakkor Törökországot védi a tenger és egy olyan hatalmas szárazföldi háttér, amilyennel Magyarország nem rendelkezett. Magyarországnak tehát nagyon csekély esélye volt jobb katonai eredményt elérni, mint amit elért. Ormos Mária egyúttal azt is kiemelte, hogy noha polgári demokratikusnak szokás nevezni az őszirózsás forradalmat, a polgári demokrácia megteremtésére is igen kevés volt a lehetőség, hiszen nem volt az országban polgári társadalom.

Litván György elsősorban azokkal a máig is közkeletű vádakkal foglalkozott előadásában, amelyek szerint mind a Tanácsköztársaság létrejöttéért, mind Trianonért Károlyi Mihály a felelős, továbbá, hogy kommunista és szovjetbarát lett volna. A történész cáfolatként felidézte, hogy Jászi Oszkár 1955-ben - Károlyi halálának esztendejében - körkérdést intézett a magyar emigráció politikusaihoz, akik Peyer Károlytól Barankovics Istvánig valamennyien pozitív értékelést adtak az egykori köztársasági elnökről. Litván György szerint az 1910-es években csupán két olyan magyar politikus volt, aki felismerte, milyen mély válságban van az ország: Tisza István és Károlyi Mihály. Amíg Tisza arra törekedett, hogy a válságot feltartóztassa, Károlyi a megoldást kereste. Ilyképpen Tisza István a régi Magyarország védelmezőjévé, Károlyi Mihály pedig az új Magyarország vezéralakjává vált. Károlyi hitt is ebben a szerepben. Egyfelől úgy vélte, hogy ő lehet a híd a magyar társadalomban az alul és felül lévők között. Másfelől úgy gondolta, hogy az antantnál többet tud elérni Magyarország érdekében, mint bárki más. Nagyrészt ez okozta a kudarcát. A vádakkal ellentétben Károlyi sohasem volt az antant szolgája, de annak kegyeit sem bírta. Hibájául az róható fel, hogy nem vette észre: nem veszik őt komolyan, hogy nem olyan a pozíciója az antantnál, mint a cseh Masaryké. Ez ásta alá a hitelét. Tudta, hogy fegyverkezéssel nem változtathatja meg a győztesek szándékait. A hatalomátadásra éppen az a Vyx-jegyzék késztette, amely mintegy betetőzte az antant általi megaláztatásait. Csakhogy Károlyi a hatalmat nem Kun Bélának adta át, hanem a Kunfi-féle szociáldemokráciának. Ezt követően kettős a magatartása a Tanácsköztársasággal kapcsolatban. A kommün hazafias céljaival egyetért, a diktatúrát elítéli. Az 1917-es októberi forradalmat elfogadja, az 1919-es magyar proletárdiktatúrát nem. A Nyugat iránt az antant magatartása - és éppen Trianon - miatt érzett keserűsége is hozzájárult, hogy olyan lojalitást tanúsítson a Szovjetunió iránt, mint oly sok nyugati értelmiségi. Amikor azután 1949-ben - egyebek között a Rajk-per kapcsán - teljesen lelepleződik előtte a bolsevik diktatúra természete, végérvényesen szakít a Szovjetunióval.