Melankolikus moziban ülünk, amely arról szól, hogy jó tíz évvel a rendszerváltás után megtörténhet, hogy a közszolgálati média vezetői fröcsögve a gyűlölettől kedélyesen cigányoznak és zsidóznak, hogy az APEH-nyomozókról már senki sem hiszi, hogy nem politikai parancsra vegzálnak bárkit is, hogy autópálya-építés címén több százmilliárdnyi közpénzt lehet pályáztatás nélkül jó ismerősöknek megrendelésként kiutalni. És mindennek következtében ott van az általános zavarodottság, a szabályok nélküliség anómiája: amikor az ember napról napra azt kérdezi: hát még ezt is lehet?

A valóra vált sejtelmek melankóliája ez. Mert nem előzmények nélküli az, ami történt, de biztosan tudni sem lehetett, hogy ez következik, ez a lenyúlós, háborúskodó, a higgadt beszéd és a józan ész lehetőségeit felszámolni igyekvő őrület.

De ha ennyire lehangoló a közélet, miért kell akkor belerántanunk magunkat? Nem logikusabb-e, ha távol maradunk mindettől? A részvétel melletti indokaim bizonyosan nem intellektuálisak; a politikai közbeszéd logikája is teljesen lecsupaszult. Akármilyen felvetés is érkezik az ellenzéki oldalról, azok a fideszesek, akikkel még lehet és érdemes beszélni, a morális vagy történeti megfontolásokat végül is másodlagosnak tartják: az elsődleges, a hatalmi kérdés az "alvadt kádári struktúrák" megtörése. Hogy ezek az alvadt kádári struktúrák szociológiailag nem azonosíthatók, nem léteznek, ez csak a kisebbik baj. A nagyobb az, hogy ha ezt az okfejtést a másik oldalról nézzük, nem marad más belőle, mint a nyers hatalmi zsákmánypolitika. Azért kell elnézni mindazokat a verbális és büntetőjogilag minősíthető stikliket, amelyeket a fiúk elkövetnek, és amit egy egyszerű halandónak természetesen nem néznénk el, mert itt a lényegi különbség az, hogy ezek által Mi vagyunk hatalmon. Bármilyen ezzel kapcsolatos kritika vagy felszisszenés pedig csak egyetlen okkal magyarázható: hogy Ti akartok hatalomra kerülni.

A fenti szerkezetet követő vitákat hallgatni, főleg részt venni bennük eléggé unalmas. Nem utolsósorban azért, mert két olyan gondolkodásbeli hibát is kellene korrigálni, amelyek kiigazítása jószerével lehetetlen. Az egyik a politikusi morállal kapcsolatos. Való igaz, a politikai szféra, mint ahogy a gazdasági és kulturális is, sajátos éthosszal bír, következesképpen a szereplőkre is sajátos szabályok vonatkoznak. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a "politikus nem ember", hogy a politikának ne lennének morális szabályai. Ezeket a szabályokat a normalitásra vonatkozó társadalmi közmegegyezés és a tradíció zsinórmértéke határozza meg. Egy kannibál törzsfőnök esetében például nem okoz meglepetést, ha "választási győzelme" után ellenfelének szívét és máját vacsorálja, míg nálunk sokáig meglepőnek számított, hogy egy fideszes képviselő Horn Gyula nevét pingálta azokra a fehér egerekre, amelyekkel pitonját táplálta. Számos bajunk származik abból, hogy nálunk mindkét tényező, a normalitásra vonatkozó társadalmi közmegegyezés és a demokratikus tradíció is jórészt hiányzik.

Ezért aztán különösen nagynak kellene lennie a politika szféra felelősségének, mert résztvevői tetteikkel aktívan alakítják - többnyire rombolják - ezt a közmegegyezést, morzsolják a kialakulóban levő demokratikus értékeket.

Az elmúlt parlamenti ciklusban Orbán Viktor több olyan lépést is tett, amellyel rengeteget ártott e közmegegyezésnek és tradíciónak, összességében pedig annak a magyar demokráciának, amelynek a megszületéséért korábban ő maga is oly sokat tett. Erkölcsi értelemben a lehallgatási botrány - fideszes körökben szellemes kópéságnak tartott - blöffje és hamis vádja egy korábbi ki nem mondott konszenzust tört darabjaira: negyven év komcsizmus - és ezer év demokráciamentes történelme - után nem illik viccelődni a politikai ellenfelek általi lehallgatással, "titkos és törvénytelen adatgyűjtéssel". Hasonlóképpen kerülni kellett volna Kövér titkosszolgálati miniszter Defend nevű magánhadseregének kifejlesztését, kistafírozását és bevonását politikai ellenfelek lejáratásába. Ha nem lett volna Pintér Sándor nehezen magyarázható stabilitása a miniszteri bársonyszékben, a hirtelen háromhetente ülésező parlament szerepének drasztikus leértékelése vagy a különböző botrányokat kivizsgálni szándékozó bizottságok elszabotálása - már a ciklus nyitóévében elkövetett két "több mint bűn, hiba" is elég lenne ahhoz, hogy megvonjuk bizalmunkat - bárkitől, aki ilyen lépéseket tesz, aki átlépi ezeket a határokat.

Mert akármennyire is önálló a politikai szféra logikája, de ez a terület sem értékek nélküli. És épp ezért a politikusnak van morális felelőssége, el is bukhat erkölcsi értelemben. Ezért lehetséges és szükséges is különbséget tennünk: nem igaz, hogy "mind egykutya", hogy "tök mindegy, melyik jön". Meglehet, a televízió-híradó kenetteljes képkivágásaiban és sötét öltönyben minden macska fekete. De van, kell hogy legyen, amit a politikusok, akármekkora Mercedesen is járnak, már nem tehetnek meg velünk. És ez a második fontos állítás, az a logikai hiba, amit fideszes barátaim elkövetnek, amikor fejüket csóválva a politika sajátlagos szabályairól beszélnek (aminek lényege, ha jól értem, egyébként az a bölcsesség, amelyet az egyszerű nép az izmosabb kutyák nagyobb szexuális lehetőségeinek konstatálásával fogalmaz meg). Ezzel kapcsolatban számomra meghatározó élmény volt, amikor négy éve Szilágyi Ákossal sétálhattam a Ráday utcában. Akkortájt zajlott a Duna Kör tiltakozása Horn Gyula hirtelen ötlete, a bős-nagymarosi erőmű felépítése ellen. Bár fiatalságomban én is lelkes Nagymaros-ellenző voltam, idővel be kellett látnom, hogy az egészet nem értem, vízhozamok, köbméterek, az ártéri fauna per megawatt különböző szakértői értelmezéseiben én teljesen elvesztem. Úgyhogy a magam részéről azt tettem, amit a legtöbben: feladtam, hogy megértsem az érveket, és egy idő után átlapoztam a gátról szóló híreket. Ezért is hökkentett meg, hogy kiváló Ákos barátom mint aláíró tűnt fel a tüntetések kapcsán. Meglepetésemnek hangot is adtam azt kérdezve, hogy vajon kiigazodik-e még az adatok tengerében, milyen alapon hozta meg ezt a döntését? "Szakmai alapon" - hangzott a kategorikus válasz, amit, be kell valljam, nem értettem. "Hát mi az én szakmám végül is?" - szőtte tovább a szót Szilágyi - "Esztéta vagyok. Az esztéta pedig a szépséggel foglalkozik. A gát pedig csúnya, ronda és émelyítő. Nyilvánvaló, hogy szakmai alapon elleneznem kell."

Az a szép ebben a történetben, hogy rámutat arra, hogy a mérnöki-technicista logika mellett vannak más szempontok is, amelyek bár a vitákban nem kaptak nagy hangsúlyt, de az, hogy mennyire vesszük őket figyelembe, az adott konstelláció függvénye. Ugyanígy miközben elismerem, hogy a politikai szférának van egy sajátlagos logikája - még akkor is, ha ez, ismétlem, nem ad mindenre felmentést -, a leghelyesebb, ha a nem politikai, a társadalmi szféra értékeinek függetlenségét megőrizzük. Vagyis tesszük a dolgunkat, és vigyázunk a józan eszünkre. Politikai szempontból talán elfogadható Orbánnak az az érvelése, hogy céljainak eléréséhez koalíciót kellett kötnie Torgyán Józseffel, nyájasan kell kokettálnia a szélsőjobbal a Vasárnapi Újságban. Ezek azonban az ő szempontjai, és nem az enyémek, és mivel nem vagyok politikus, semmi okom, hogy elfogadjam ezeket a lépéseket és azt a világot, a normalitás felrúgását, a teljes abszurditást, ami ebből következik. Ahhoz, hogy a politikának ezt a rombolását megfékezhessük, nem elég, ha a politikusok személyes tulajdonságaiban bízunk, nekünk kell nemet mondani, kijelölni azokat a határokat, amelyeknek az átlépését már nem fogadhatjuk el.

Mikor ezeket a sorokat írom, nincs az az ember, aki tudhatná, hogy mit hoznak majd a választások. Jelenleg a Fidesz és az MSZP, valamint az SZDSZ és a MIÉP közötti különbségek is a statisztikai hibahatárokon belül mozognak. Kiélezett, késhegyre menő kampány előtt állunk, és ma sokkal többen értik, mint négy évvel ezelőtt, hogy nem babra megy a játék. A Fideszt sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy a "több mint kormányváltás" baljós programját ne vitte volna végig. Furcsa módon a fényes jövő építése gyakran idézi a sötét közelmúltat, a politika illetéktelen bepofátlankodását az életvilág legkülönbözőbb színtereire: a hatósági ellenőrzések, a nómenklatúraépítés, a politikai megbízhatóságon alapuló szelekció, az ideológiai kipellengérezés túlzottan is ismerős a kádárizmusból. Idén áprilisban az ország arról fog szavazni, hogy a konzervatív köntösbe öltöztetett mentális restauráció, az ideológiai háborúskodás, a hétköznapokat újragyarmatosító politika folytatásához egyetértését adja-e.