2008. szeptember 15-én, amikor a Lehman Brothers összeomlását és a Merrill Lynch beolvadását követően a New York-i tőzsdeindex, a Dow Jones 504 pontos mínusszal zárta a hétfői kereskedési napot, még sokan gondolhatták a híreket hallva, hogy a Wall Streeten (és ennek nyomán a világ többi tőzsdéjén) történt vérfürdő csak a részvénytulajdonos befektetők és brókerek problémája. A helyzet komolysága azonban kezdett mindenki számára világossá válni, amikor két nappal később a jegybank szerepét betöltő Fednek már Amerika legnagyobb biztosítóját, az AIG-t kellett megmentenie az összeomlástól egy 85 milliárd dolláros mentőövvel. Szeptember 24-én John McCain szenátor a pénzügyi krízisre hivatkozva bejelentette, hogy 40 nappal a választások előtt felfüggeszti elnöki választási kampányát, George W. Bush elnök pedig drámai hangvételű élő egyenes adásban próbálta meg elmagyarázni az amerikaiaknak, hogy miért kéri a kongresszus és a szenátus felhatalmazását a pénzügyi válság kezeléséhez egy rekordméretű, 700 milliárd dolláros kormányzati mentőakció elindításához. Ezek után már mindenki számára egyértelművé válthatott, hogy az USA nagyon nagy bajban van. És valóban: a világot ezekben a napokban már csak egy hajszál választja el egy az 1929-eshez hasonló teljes összeomlástól. De ahhoz, hogy pontosan értsük, mi is a tét, érdemes felidézni, hogy mi is történt pontosan 1929-ben.

Az első világháború befejeztével az USA végleg átvette a világgazdaság vezető szerepét Angliától. Bel- és külföldön egyaránt új piacokat szerzett az európai termelőktől, és ezzel kiemelkedően jó külkereskedelmi mérleget tudott produkálni, ráadásul nettó adós szerepéből kilépve a háborúban felőrlődött Európa fő hitelezőjévé vált. Ezt a folyamatot követve New York is fokozatosan vette át a pénzvilág központi szerepét Londontól. 1928-ra már több mit 1700, külföldi részvényt és kötvényt kibocsátó cég jelent meg a New York-i értéktőzsde parkettjén, egy évvel később pedig már 6500, miközben a kapitalizáció 27 milliárd dollárról 90 milliárdra emelkedett. Hatalmas vállalatbirodalmak voltak kialakulóban, melyek ráadásul korszakalkotó technológiai újításokkal tartották izgalomban a részvényeseket. Mindeközben a spekuláció egyre féktelenebbé vált. 1928 márciusától 1929 szeptemberéig a piac százalékos növekedése éppen akkora volt, mint az 1923-tól 1928 elejéig tartó teljes időszak növekménye. A Dow Jones 30-as index az 1920-as 70 pont körüli szintjéről 1929-re 350 fölé emelkedett, hogy aztán szeptember 3-án 381,17 ponton tetőzzön. Mindeközben az éves forgalom 450 millió részvényről egymilliárd fölé emelkedett, amivel párhuzamosan a piaci szereplők száma is megsokszorozódott. Csaknem harmincezer bank működött az ország 50 államában, a brókercégek száma öt év leforgása alatt megötszöröződött. 1929-ben már 1375 értékpapír-forgalmazó cég volt a tőzsde tagja, miközben közel 20 millió amerikai mondhatta magát részvénytulajdonosnak. A nagy tőzsdehossz határtalan és éveken át tartó túlfűtött hangulata és a rendszeresen fizetett osztalékok egyre nagyobb befektetésre és kockázatvállalásra ösztönözték még a szerényebb jövedelmű embereket is. Ekkor már nemcsak hogy milliók tőzsdéztek hitelre - fedezetként felajánlva az addig vásárolt részvényeiket és ingatlanjaikat -, de már olyan vállalatok is kölcsönből vásároltak részvényeket, mint a Chrysler. 1929 nyarára a részvényvásárlásra felvett kölcsönök összege elérte a kilencmilliárd dollárt. A Fednek még volt egy halvány kísérlete a spekuláció lehűtésére azzal, hogy öt százalékra emelte a jegybanki alapkamatot, de további lépés már nem történt. Mindennél aggasztóbb volt azonban, hogy a részvények iránti túlzott befektetői étvágy 1928 végére már kezdett negatívan hatni a reálgazdaság teljesítményére is. Ugyanis csökkent a fogyasztási cikkek iránti kereslet, az ingatlanpiacon árcsökkenés volt tapasztalható, míg a mezőgazdaságba és az infrastruktúrába történő invesztálás szinte teljesen elpárolgott. De a minden idők legmagasabb részvényárfolyamainak örvendő amerikaiak nemigen figyeltek oda ezekre az aggasztó jelekre. Mígnem szeptember 4-én bekövetkezett a trendforduló, amikor is megkezdődött a részvényárfolyamok lejtmenete. Ebben a hónapban még akadtak emelkedést produkáló kereskedési napok, azonban a közbizalom lassan, de biztosan kezdett meginogni.

1929. október 24-én New York egy hűvös, borús reggelre ébredt. A Manhattan déli részébe igyekvő bankárok és brókerek, akik úgy gondolták, hogy már elérték az alját a lassan két hónapja tartó árfolyam-lemorzsolódásnak, bizakodóan kezdték a kereskedést. Annál is inkább, mert aznap Winston Churchill látogatott a tőzsdére. A piac mindenféle lényeges mozgás nélkül nyitott. Tizenegy óra tájékán azonban egyszer csak megmozdult a föld, rekordforgalom mellett hatalmas erővel kezdtek zuhanni az árak. Herbert Hoover elnök azzal nyugtatta a közvéleményt, hogy nincs ok a pánikra, hiszen az ország gazdasági fundamentumai szilárd alapokon nyugszanak. Azonban a fekete csütörtök még csak a négy nappal később beköszönő klasszikus tőzsdekrach előszele volt. Egy évtizedes optimizmus fogyott el végleg október 28-án, amit egy addig soha nem látott, közel hároméves, folyamatos árfolyamesés követett. Ezen a napon 12,82 százalékot veszített értékéből a Dow Jones index, ami egészen 1987. október 19-ig százalékosan a Wall Street legnagyobb esését jelentette. Az igazi hideg zuhanyt azonban a másnap hozta, amikor a tőzsde a lélegzetvétel legkisebb jelét sem adva, rekordforgalom mellett folytatta a szabadesést, aminek felülmúlása harminckilenc évet vett azután igénybe. Az árak zuhanását csak fokozta az egyre több kényszerlikvidálás, amit a fedezet ellenében hitelre történt korábbi vásárlások tettek szükségessé, miután az óvadékul szolgáló részvények is percről percre értéktelenedtek el. A napot végül 11,73 százalékkal lejjebb, 230,10 ponton zárta az index. Ez a folyamat végül meg sem állt 1932 júliusáig, amikor is az index 76 ponton érte el a mélypontot. Ekkorra 16 milliárd dollárra zsugorodott a részvények teljes kapitalizációja az 1929. júliusi 90 milliárdról.

Az 1929-es tőzsdekrach egy méltó nyitány volt az ezt követő, egész világon végigsöprő nagy gazdasági válsághoz. A Wall Street-i fiaskó ugyanis csak az Egyesült Államokban több mint ötezer bank csődjét jelentette. Ezek a pénzintézetek értékpapír-fedezet ellenében adtak tőzsdei befektetésekhez hitelt, amelyek a válság hatására óriási gyorsasággal értéktelenedtek el, miközben a kinnlévőségek teljesen behajthatatlanokká váltak. A talpon maradt bankoknak pedig a kegyelemdöfést a betétesek adták meg, akik pánikszerűen vonták ki pénzeiket, amíg csak lehetett. A bankcsődhullám ezek után lavinaként temette maga alá a már amúgy is jelentős problémákkal küszködő vállalati szektor egy jelentős részét, valamint amerikaiak millióinak megtakarításait. Ez természetesen a fogyasztás további drámai viszszaesését is eredményezte, ami egy árcsökkenési és túltermelési időszakhoz vezetett. Ebből kifolyólag 1930 végére 15 millióra nőtt az amerikai munkanélküliek száma, akiknek többsége nincstelenné vált és éhezett. Miközben az ország GDP-je az 1929-ben mért 104 milliárd dollárról több mint 25 százalékot csökkenve, alig érte el a 74 milliárd dollárt 1933-ra. A mély válságba került ország természetesen a Herbert Hoover által 1929 márciusa óta vezetett republikánus kormányt okolta, így az 1932-es választásokon Franklin Delano Roosevelt elsöprő győzelmet tudott aratni a New Deallel, amellyel Új Egyezséget kínált az amerikai társadalomnak.

Hogy ma egy hasonló forgatókönyvtől végül sikerül-e megmenekülnie a világnak, az most elsősorban az amerikai kongresszuson és szenátuson múlik, amelyeknek dönteniük kell arról, hogy zöld jelzést adnak-e a Bush-kormány 700 milliárd dolláros előterjesztésének. Közben mehet a vita közgazdászberkekben arról, hogy az amerikai kormány jól teszi-e, ha az adófizetők pénzéből magánkézben lévő vállalatoknak dob oda több százmilliárd dolláros mentőövet (illetve államosítja őket részben vagy egészben). Én határozottan azon a véleményen vagyok, hogy jól teszi. Mert nem is tehet már mást. A liberális piacgazdaság önszabályozó képessége és ereje, vagyis Adam Smith "láthatatlan keze" egy ponton túl már egyáltalán nem működik. Ráadásul nem szabad elfelejteni, hogy azok a "szegény" amerikai adófizetők, akik most nehéz helyzetük miatt a Wall Streetet okolják mindenért, eddig az óriási nyertesei és haszonélvezői voltak annak a hitelre építkező gazdasági expanziónak, ami aztán ehhez a válsághoz elvezetett, és aminek a korrigálása most bizony komoly áldozatot követel tőlük. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy jelzáloghitel-szerződéshez is ketten kellenek. Egy kölcsönadó és egy kölcsönvevő. Lehet, sőt biztos, hogy az amerikai pénzintézetek (beleértve a Fedet és a tőzsdefelügyeletet is) végtelenül felelőtlenül viselkedtek az elmúlt hat évben. De az ingatlan- és hitelválság kialakulásához kellettek a felelőtlen hitelfelvevők is, akik hagyták magukat úgy adósságba verni, hogy közben nem vettek tudomást arról, meddig ér a takarójuk és milyen kockázatok leselkednek rájuk. Ilyen körülmények között tehát ideje volt Amerikának a válság tüneti kezelése helyett végre a valós problémák gyökereihez nyúlni. Ennek pedig első lépéseként ki kell szabadítani a pénzrendszert a likviditási csapdából azzal, hogy kiveszik a bankok könyveiből a "mérgező", jelen pillanatban forgalomképtelen jelzálogpapírokat.

Henry Paulson pénzügyminiszter korábban, amíg a baj nem volt ennyire látványos, félt egy drasztikus intézkedéscsomagot a kongresszus és a szenátus elé vinni, mivel úgy gondolta, hogy néhány héttel a választások előtt a politikusok álláspontja több mint bizonytalan egy a választói hangulatot nagyban befolyásoló kérdésben. Viszont a csomag leszavazása csak tovább rontotta volna a piaci hangulatot. Szeptember 16-án este azonban Ben Bernanke Fed-elnök (a Princeton Egyetem korábbi professzora, aki a 1929-es világválság kutatásával vált ismertté) meggyőzte Paulsont, hogy elérkeztek a 24. órához, amikor már nincs vesztenivaló. A két férfi három napon át reggeltől estig dolgozott a történelem legnagyobb szabású gazdasági mentőakcióján. Aztán 19-én reggel meggyőzték Bush elnököt is, aki ezzel Irak után belevágott egy újabb gigászi költségvetési programba. A 700 milliárd dollárral összesen ugyanis már közel 1400 milliárdos szövetségi intervenció a 2009-es pénzügyi évre egy tízszázalékos költségvetési deficitet jelentene az USA-nak, ami a legnagyobb kilengés lenne a második világháború óta. A Bush-kabinet szerint idővel ez megtérül, mert az adófizetők pénzéből vásárolt beragadt és többnyire ma beárazhatatlan jelzálogpapírok felértékelődnek majd, ha az ingatlanpiac magához tér. Mindenesetre addig ez a lépés nemcsak Amerikát, hanem Európát is megmentheti. Nem csupán azért, mert az európai óriások amerikai leányainak jelzálogpiaci veszteségeire is vonatkozna a mentőöv, hanem mert csak az AIG 300 milliárd dollárral biztosítja az európai pénzintézetek hitelállományát. Ráadásul nem kockázati szempontból, hanem jogszabályi követelményeknek való megfelelés céljából. Az AIG bedőlése azonnali negatív hatással lett volna az európai bankok hitelminősítésére, és így azok finanszírozási lehetőségeire, valamint költségeire. A probléma azonban Európával az, hogy bankjai nemcsak ahhoz túl nagyok, hogy veszni hagyják őket, de ahhoz is, hogy adott esetben könnyedén meg lehessen menteni őket. A Deutsche Bank például 2000 milliárd euró, míg a Barclays 1300 milliárd font kötelezettséget cipel a könyveiben, amely 80 százaléka a német és 100 százaléka a brit GDP éves összegének. Az EU nagy bankjainak bajba kerülése nagyon komoly feladat elé állítaná Európát. Nemcsak azért, mert egyik államnak sincs olyan erős háttere, mint az USA-nak, hanem mert az EU működését biztosító szabályrendszer erősen megköti a tagállamok költségvetési hiányának mozgásterét. Tizenöt tagállamnak ráadásul az euró bevezetése óta nincs is lehetősége nemzeti jegybankját pótlólagos fizetőeszköz nyomtatására utasítania, ahogy az a Fed esetében lehetséges. Tehát az európai bankok esetleges megmentését már csak teljes EU-szinten lehetne megoldani, ugyanis csak az Európai Központi Bank tudna az euróbankóprés eszközéhez nyúlni. A helyzet bonyolultságára mutat rá Joaquín Almunia pénzügyi biztos minapi nyilatkozata, amelyben Európa által nem követendő példának és pénzügyi szocializmusnak nevezte az amerikai kormányzati intervenciót. Ráadásul az EKB nem is tudna segíteni az euróövezeten kívüli angol pénzintézeteken, és Svájc is magára maradna, amely pedig két olyan óriási banknak is otthona, mint a Credit Suisse és a UBS. A rendszer tesztelése már meg is kezdődött, hiszen bajba került a legnagyobb Benelux bank, a Fortis, amelynek állami mentőövet dobnak.

Az elmúlt két hét robbanásszerű krízisének összességében két fő oka volt: materiális és pszichológiai. Az első a konkrét jelzálogpiaci veszteségek további növekedése, míg a második a piaci szereplők elveszett önbizalma. A bankok már nem merik elhinni, hogy átlátják és képesek irányítani az általuk létrehozott befektetési dzsungelt, továbbá már abban sem biztosak, hogy képesek megfelelően értékelni saját és a többi bank eszközeit és tartozásait, ami félelemhez és egymásiránti bizalmatlansághoz vezet. Minél tovább tart a hitelválság, annál nagyobb a kár, amit a reálgazdaság elszenved. Ez pedig újabb hitelbedőlésekhez vezet, ami még inkább gyengíti a bankok állóképességét, tovább növelve az egymás iránti bizalmatlanságot, fokozva a pénzpiac kiszáradását és a hitelválság fokozódását. Likviditás hiányában pedig a bajba került pénzintézetek egyre inkább arra kényszerülnek, hogy eszközeiken és befektetéseiken bármilyen áron túladjanak, ami a tőkepiaci és ingatlanpiaci árfolyamok további zuhanásához vezet. Ezzel pedig a hitelek fedezetéül szolgáló eszközök értékének további hanyatlásához érünk, ami újabb bedőlésekbe torkollik. Amerika egy ördögi körbe került, ami egyre jobban és egyre gyorsulva húz lefelé mindent és mindenkit a világban, és aminek most már csak és kizárólag egy grandiózus törvényhozói és fiskális intervenció tud megálljt parancsolni. Az USA-t ért kár már eddig is nagyon jelentős, pedig még messze vagyunk attól, hogy egyenleget lehessen húzni. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy téved az, aki ma ezzel leírja az USA-t, és azt gondolja, hogy Amerikát ez a válság bármi módon is meg tudja annyira gyengíteni, hogy elveszítse az első világháború óta őrzött vezető világhatalmi pozícióját. Amíg a világ legtehetségesebb koponyái továbbra is inkább az Egyesült Államokba mennek tanulni, dolgozni, kutatni és fejleszteni, és nem az EU-ba, nem Oroszországba vagy Kínába, addig a gazdasági és nemzetközi nagypolitikai megbicsaklásai megfelelően ellensúlyozhatóak.