Gothár Péter rendezésének kritikája benne van a darabban. A címszereplő mondja az érzékeny lelkű, ám befolyásos szerző szonettjéről Petri György kitűnő fordításában: "Csinált, szellemeskedő modor, / természetesség, igazság sehol!"

Pedig nagyjából éppen eddig a jelenetig Moliere A mizantrópjának előadása az Örkény Színházban igaznak és szenvedélyesnek látszik. Leszámítva ugyan a nyitásképpen magától eldurranó pezsgőspalackot, amely viszont legalább beváltja ígéretét: egész este sok a buborék, és kevés a tartalom. Amint ugyanis Alceste kifogy a közmorál ostorozásából, mintha a rendező is kifogyna minden komolyabb közlendőből. Helyette működteti a habautomatát: játszani kezd mindennel, ami a keze ügyébe kerül, meg azzal is, ami éppen csak eszébe jut történetről, szövegről, korról, anyagról, színészről. Az ötletáradat kiindulása és menete pedig világos: előbb látjuk az Alceste-et körülvevő és ingerlő, dühét folyton kiváltó mesterkélt, hazug, művi világot, majd mindez lefoszlik, eltűnik. Mintha a mizantróp őrjöngése, folyamatos haragvása nem is lenne egészen hiábavaló, még ha személyes sorsa a magányos elbujdosás is a világ elviselhetetlen álságossága, ocsmánysága elől.

Csak éppen a kurta, másfél órát alig meghaladó játékidőbe zsúfolt irdatlan mennyiségű ötlet alól végül nem látszik ki a darab, megroggyan a történet, elmosódnak vagy leegyszerűsödnek a jellemek. A rendező tervezte díszlet csomagolópapírból készült japán lakás, ahol a kerti növényzet a benti falakon folytatódik, és gésáknak látszani igyekvő szobalányok (Földes Eszter és Ruzsik Kata
e. h.-k) terelgetik a vendégeket. Berzsenyi Krisztina a férfiakra jellemük szerint slamposabb vagy elegánsabb, mai öltözéket ad, a nők estélyit hordanak - a Célimene-t játszó Hámori Gabriella több kihívó gyönyörűséget is -, a fejükön pedig finom drótboglyák is virítanak fantasztikus színekben. Znamenák István cserepes almafával udvarol Célimene-nek, a pocakos férfinak öltözött Für Anikó meg hegyes gólyaorral matat a szoknyája körül. Kerekes Éva az intrikus Arsinoét mozgásképtelennek játssza, akit mindig mások raknak hol ide, hol oda.

Alceste szolgáját zsidó samesznek öltözve játssza Máthé Zsolt, és héberül veszekszenek a menekülés szükségességéről. A mizantróp, a különc, az erkölcsi igényessége okán összeférhetetlen embergyűlölő tehát zsidó. Ez egyetlen jelenet feldobásához sok. Ez darabértelmezést, egész előadást meghatározó elgondolás lehet, de magában teljesen értelmetlen. Márpedig itt sem előzménye, sem következménye.

Mindazonáltal Alceste erőltetett, mesterkélt művészkedést ostorozó tirádájának egy kitétele nem áll erre a túlhabzó játékzuhatagra. A mizantróp egyebek közt azt is a szonettszerző fejéhez vágja, hogy "nem pótolja azt a nyomdafesték, / ha hiányzik a tehetség". A tehetség ezúttal nem hiányzik. Gothár nagyon tehetségesen állítja elő a szivárványos zűrzavart. Gálffi László pontos mérték szerint adagolja az embergyűlölő érzékenységét és tombolását, Mácsai Pál remekel Oronte színlelt őszinteségének precízen kimért igazságával, Polgár Csaba Philinte hajlékonyságát súlyos jelentéktelenséggel tetézi, Hámori Gabriella meghatóan láttatja Célimene fölényes lelkének törékenységét, Takács Nóra Diána Éliante-ja emelkedetten praktikus.

A sok hab sok értéket fed és mos el. Szórakoztató és boszszantó előadás.