Zenével és lufikkal indult a Nyelvek Európai Napja Párizsban. Tiszta szerencse, hogy már Romániát is felvették az unióba, mert így a betűléggömbökből a fákra kifüggesztett dalcímek között ott himbálózhatott az O-Zone megaslágere, a Dragostea Din Tei is. A téren egyszer csak a svéd Abba együttes kezdte énekelni a Waterloo-t, angolul - ennyit a nyelvi sokszínűségről?

Nem, dehogy! Ott van mindjárt Leonard Orban többnyelvűségért felelős EU-biztos, aki - száz méterrel arrébb, a Sorbonne egyetem ódon falai között - az anyanyelvén, románul szólalhatott fel. Tehette, mert a Többnyelvűség Közgyűlését szervező francia EU-elnökség nyolc nyelven (köztük románul) biztosított szinkrontolmácsolást. Ami - sok lúd disznót győz alapon - rögtön azt is megmutatta, ki az úr a háznál: a francia, az angol, a német, az olasz, a spanyol, a portugál, a román és a lengyel.

Megtapsolta a közel ezerfős hallgatóság Orbant, amiért románul kezdett beszélni. Mintha ezen felbátorodott volna a tanácskozás moderátora, Annette Gerlach, az Arte francia-német tévécsatorna újságírónője: a franciáról átváltott anyanyelvére, a németre, és a legtöbben ismét matatni kezdtek a tolmácskészülék után.

Különös dolog a soknyelvűség. Jólesett, hogy a rendezvény programját magyarul is kitették az előtérben - de az már kicsit sem zavart, hogy nincs magyar tolmácsolás. A könyvkiadással foglalkozó, görög nemzetiségű Catherine Velissaris pedig azzal kezdte a hozzászólását: franciául fog beszélni, hogy megkímélje a tolmácsokat. A nyelvi gazdagság ezek szerint nyűg is tud lenni?

S íme a konferencia egyik leghasznosabb tanácsa, Velissaris asszonytól (aki könnyen volt nagylelkű a tolmácsokkal, az első mondata után világossá vált, hogy a francia szintén az anyanyelve). Nem elég pénzt ölni az irodalmi művek fordításába, a reklámon sem szabad spórolni. Rájöttek ugyanis, hogy hiába adják ki franciául vagy angolul a mai görög irodalom színe-javát, az újságokban egy sor sem jelenik meg erről. Azóta minden évben valamelyik görög szigetre meghívnak könyvkritikusokat, akiket kortárs írókkal ismertetnek össze. Láss csodát, ma már a legnagyobb nyugat-európai lapok adnak hírt az új fordításokról.

Még jó, hiszen "Európa nyelve a fordítás". Gyakran idézték a Többnyelvűség Közgyűlésén Umberto Eco híres mondatát, amely később a Szajna-parton is felbukkant. Sötétedés után történelmi épületek falára lézerrel vetítettek színes szavakat, így a nyelvi sokszínűség minden értelemben megvalósult. A Jó estéttel kezdték, amely angolul vagy olaszul még ismerős volt, de az arra járók közül senki sem ismerte fel a bolgár és a finn változatot. Igaz, a kivetített nyelvek nem feltétlenül estek egybe az odavetődő turisták nemzetiségével; a legnépszerűbb lett volna mindent japánul kiírni.

Sebaj, a masinák majd feloldják a bábeli zűrzavart. Ezzel kecsegtetett legalábbis a Sorbonne-on Alex Waibel német professzor, aki Spanyolországban nőtt fel, japán a felesége, és ezúttal angolul szólt a főként franciákból álló közönséghez. Ahogy beszélt, egy óriásképernyőn azonnal spanyolul is megjelent az előadása - ha nem is tökéletes, de villámgyors fordításban. Waibel ezután egy laptophoz csatlakoztatott mikrofonba mondott néhány mondatot angolul, egy női hang pedig thai nyelven ismételte el ugyanazt. Mivel a világon hatezerre becsülik a nyelvek számát, az efféle technológiák aligha maradnak vevők nélkül.

Ám mit sem ér a modern technika a nagyközönség fogadókészsége nélkül. A párizsi Odéon színházban például a Lear királyt (feliratok segítségével) eredeti nyelven, angolul is játsszák - és mint Olivier Py színigazgató eldicsekedett, a nézők ma már ugyanolyan könnyen beülnek a darabra, mint egy feliratos filmre a moziban. Csakhogy e téren sincs európai egység: Alain Modot, a Media Consulting Group alelnöke elmesélte, hogy Olaszországban a kutya sem néz meg szinkronizálás nélküli mozifilmet.

Buktatókkal teli a tolmácsok élete is. Bár alapszabály, hogy mindenki az anyanyelvére fordít, Sabina Klimek varsói újságírónő felszólalásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a lengyel tolmácsoknak kellett franciául is dolgozniuk (azaz nem találtak lengyelül tudó helyi kollégákat). Pedig Klimek éppen azt magyarázta, hogy a nyelvtudás az üzleti életben szó szerint aranyat ér. Ha egy külföldi vállalat munkatársa csak kicsit is beszél lengyelül, azonnal megvan a bizalmi tőkéje. Ehhez Hermann Funk német egyetemi tanár (naná, hogy németül) annyit fűzött hozzá, hogy a cégvezetők jellemző módon azzal sincsenek tisztában, milyen nyelveket beszélnek az alkalmazottak, és csupán akkor kezdenek pánikszerűen keresgélni, ha vészhelyzet áll elő.

Önfeledten táncoltak eközben a párizsi fiatalok a közeli téren, ahol hétágra sütött a nap, és - a Nyelvek Európai Napjának hála - egymást követték az EU-tagországok zenei sikerei. Senki sem bánta, hogy nem érti a görög vagy a litván dalszövegeket; az angol és az eszperantó szerepét egy napra a zene vette át.

Párizsból jelenti kiküldött tudósítónk, Pócs Balázs