"Növekszik azoknak a száma, akik nem kérnek már ebből a maszatolásból, a porhintésből, amit akár a jobb-, akár a baloldalon csinálnak." Az idézetből sejthető, hogy nem MSZP-s, de nem is fideszes politikustól származik, s ha hozzávesszük, hogy az illető reformokat követel, adócsökkentést, egykulcsos szja-t, amúgy cselekvőképes kormányt vagy új választást, akkor alighanem sokaknak kapásból Fodor Gábor jutna eszébe. Pedig nem az SZDSZ elnökét idéztük, hanem Dávid Ibolyát, az MDF vezetőjét. Miért mondják ugyanazt?

Kézenfekvő a válasz: mert megtehetik. A "nehezen kivívott" kispártiság vitathatatlan előnye ugyanis, hogy vegytisztán képviselhetnek népszerűtlen álláspontot, mint például az SZDSZ a rászorultsági elvet a szociálpolitikában, vagy ellenezhetnek népszerűeket - ahogy az MDF a szocialista-szabad demokrata kormány száznapos programjának leszavazásával tette. A két párt programja is hasonló: a kapitalizmusról, a piacgazdaságról, az adórendszerről meglehetősen hasonlóan gondolkodnak (privatizáció, vizitdíj, adócsökkentés stb.). Viszont a családpolitikában, a gyermekvédelem, az egyház-finanszírozás vagy a nemzetpolitika (határon túliak állampolgársága) terén nagyon is eltérő válaszokat - az MDF inkább a Fidesz programjára emlékeztetőt - kínálnak.

Harmadik erő, a mérleg nyelve - a felvehető szerepek száma szűkös így öt százalék környékén, de még ehhez képest is meglepően felerősödött az utóbbi hónapokban a kisebbek egymás közötti, illetve párton belüli hatalmi küzdelme, miközben mindketten vívják a maguk harcát a nagyokkal is. Sőt, az MDF-es lehallgatási botrány már-már háborút sejtet, hiszen (az Almássy Kornél kizárása után rivális nélkül maradt) Dávid Ibolya a Fideszt teszi felelőssé a fórum "bedarálásának kísérlete miatt". Az elnök asszony legutóbb arra szólította fel a Fideszt, hogy valljon színt: működtetett-e illegális titkosszolgálatot politikai ellenfelei megfigyelése érdekében.

Ha ennyire nem is feszült az SZDSZ és az MSZP viszonya, barátinak az sem mondható. A két párt tárgyal egymással, de közben ádáz küzdelmet vívnak, melynek tétje az MSZP részéről a költségvetés, a kisebbségi kormány jövője, a liberálisok pedig önálló arculatukért - a szatellitpártiság ellen küzdenek (már aki: ahogy a fórumban, úgy a liberális pártban sincs egyetértés a szóba jöhető szövetségesek tekintetében). A szocialista-liberális csörte komolyságát jelzi a legutóbbi nyilatkozatháború is: "Az MSZP nem akar fenyegetéssel támogatást szerezni a költségvetés megszavazásához" - reagált Juhász Ferenc MSZP-elnökhelyettes Szent-Iványi István SZDSZ-es politikus (a párt országos tanácsának elnöki posztjáért ringbe szálló egyik aspiránsa) azon kijelentésére, miszerint az MSZP kecsegtető ajánlatokkal akarja rávenni az SZDSZ-es politikusokat, hogy az ősszel igennel szavazzanak a költségvetésre.

A nagyok szorítása, halálos ölelése is közrejátszik a kicsik küzdelmének kiéleződésében, és az is, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíció felbomlásáig az MDF-nek nem volt valódi riválisa ezen a "placcon": a KDNP a Fidesz, az SZDSZ pedig az MSZP szatellitjének (udvariasabban: természetes szövetségesének) számított. Május óta viszont az SZDSZ "önálló ellenzékivé" lépett - rá az MDF lábára (is).

Lökdösődésük már-már a Fidesz-MSZP-küzdelemhez hasonlítható méreteket öltött - lásd a "ki az áruló", avagy a "ki tolja Gyurcsány szekerét" című parlamenti vitákat. A két nagy rendszerváltó párt hosszú utat tett meg idáig. A rendszerváltás hajnalán joggal lehetett feltételezni, hogy a népi-nemzeti/urbánus értelmiségi megosztottság lesz a két nagy pólusképző erő, s a konzervatív-liberális (modernizációs) törésvonal a meghatározó. Azonban a politikai paletta azóta alaposan megváltozott. A Fidesz a konzervatív oldalt einstandolta, miközben az MDF az Antall-kormány és a rendszerváltás kínkeservét fizette. A baloldalon az MSZP vált megkerülhetetlen erővé, az SZDSZ-t pedig az MSZP-vel kötött első (1994-es) koalíció miatt büntette sok szavazó. Így 1998-ra az MDF és az SZDSZ megszűnt tömegpárt lenni, miközben mindkét pártban háttérbe, vagy egyenesen körön kívül szorultak a "rendszerváltók". A következő két választáson a nagyok segítsége nélkül valószínűleg be sem kerültek volna a parlamentbe.

A jövő évi európai parlamenti választás lesz a következő erőpróbájuk, ráadásul 24-ről 22-re csökken a megszerezhető mandátumok száma. Márpedig, aki kiesik az EP-ből, könnyen lehet, hogy végzetes presztízsveszteséget szenved.

Az SZDSZ jelenleg 1-4 százalék között mozog, az MDF-et két éve átlagosan 4-5 százalék körül mérik. Az ötszázalékos küszöb tehát egyikük számára sem elérhetetlen, csak éppen a hőn áhított harmadik erő státusának megszerzéséhez kevés. Amennyiben előre hozott választásra kerülne sor, s azon a Fidesz a közvélemény-kutatások által jelzett eredményt hozná, akkor nem oszt, nem szoroz egy épphogy 5 százalékos párt - feltéve, ha nem vele van meg a parlamentben a kétharmados többség. Akkor ugyanis felértékelődne. A harmadik erőpólus kialakításához jóval többet, 10-15 százalékot kellene felmutatni. Ez mindkét párt számára messze van, holott, ahogy mondani szokás, igény lenne rá mind a politika, mind az üzleti körök részéről.

Egyes elemzők mindkét pártban látnak legalább nyolc-tíz százalékos lehetőséget, kérdés azonban, hogy ezt a pártvezetők képesek lesznek-e elérni. Egyelőre nem úgy fest: a koalíció felbomlása, illetve Fodor Gábor pártelnökké választása baloldalról elvitt, jobbról viszont nem hozott voksokat (csak az elutasítottságuk csökkent valamelyest), Dávid Ibolya pedig a közvélemény-kutatások szerint balról hozott ugyan némi pluszt, jobbról nem.

A két párt támogatottságát alapvetően meghatározza tehát a nagyokhoz fűződő viszonyuk, úgyhogy számukra létkérdés, hogy ki tudnak-e bújni a "halálos ölelésből". Az MDF számára továbbra sem látszik más szövetséges, mint a Fidesz (az MSZP-t egy új választás után legfeljebb kívülről támogatnák, ahogyan alkalmanként most is teszik a parlamentben, s még inkább a Fővárosi Közgyűlésben), de az SZDSZ is aligha szövetkezne a "szélsőjobboldallal kokettáló" Fidesszel.

Dávid Ibolya Orbán Viktortól, Fodor Gábor pedig Gyurcsány Ferenctől hátrál - egymás felé. Az is biztos azonban, hogy nem találkoznak. A kérdés az: lesz-e végül valamelyikük királycsináló?