Oroszország "új világrendet épít ki", ha a "Nyugat nem védi meg Grúziát" az augusztusban lezajlott dél-oszétiai konfliktus után, amit Abházia és Dél-Oszétia függetlenségének egyoldalú moszkvai elismerése követett.

Grúziában járva azonban épp Tbiliszi két legfontosabb érve válik kétségessé: egyrészt, hogy Mikhail Szaakasvili elnök vezetésével demokratikus rendszer épül ki a négymilliós országban, másrészt, hogy ártatlan áldozata volna az orosz agressziónak, amely nélkül egyébként a gazdasági növekedés útján haladna az ország. A Szovjetunió felbomlása óta eltelt idő alatt a polgárháborúkon túl már csak a békeévek jelentettek nagyobb csapást az országra.

- Ez itt az én Grúziám! - a negyvenes aszszony szeme könnyekkel telik meg. Szívére téve a kezét körbenéz a roskadozó házakon, a poros úton elhaladó teheneken és megigazítja elnyűtt strandpapucsát. A négyszáz lelkes falu alig egy kilométerre fekszik az orosz hadsereg által augusztusban kialakított biztonsági zónától, a rom és a nyomor azonban szemlátomást régebbi a múlt havi fegyveres konfliktusnál.

Az egyik ház tövében hetvenévesnek látszó ötvenes férfiak üldögélnek, szótlanul dohányoznak. - Évek óta nincs elég vizünk az öntözéshez, elhasználják az északabbra fekvő falvak - mutat az üresen álló rozsdás vízvezetékre egyikük, a dél-oszétiaiakat vádolva a szárazságért. Így nincs más jövedelmük, mint a nyugdíj - kevesebb, mint 80 lari (40 euró) - meg amit a termőföld hoz. - Szaakasvili a fiatalság, az erő, rá szavaztam - mondja megint az aszszony, aztán mindannyian bólogatnak, emlékezve arra, hogy augusztusban egy hétig az ő falujuknál álltak az orosz tankok.
- Nem csináltak semmit, csak járták Kalasnyikovokkal a környéket, aztán elmentek. A parancsnokuk mondta, hogy ne adjunk nekik vodkát - mesélte egy férfi, aki szerint a szovjet időkben jobb volt. Akkor épült ki a gázvezeték is, igaz, gáz végül nem jött bele, azóta sincs. - Az oszétokkal semmi bajunk, a faluban vegyes házasságok is vannak - folytatja, de az, hogy Dél-Oszétia az oroszok támogatásával független legyen, elfogadhatatlan. - Ők csak betelepülők, hatvan éve csak négy család élt Chinvaliban - adja meg szomszédja a klasszikus érvet, miközben egy tehenet kergető kislány száguld el mellette.

A fővárostól hatvan kilométerre fekvő faluból göröngyös földút vezet ki a Tbiliszi-Gori főútra.

A hatvanezres Goriban egy nagyobb háztömb romjait leszámítva csak a feltűnően sok kitört ablak árulkodik az orosz légierő támadásáról. A főtéren magasodó hatalmas Sztálin-szobor tövében álló bank nagy üvegeit már pótolták, ahogy a generalisszimusz szülőházát őrző múzeum ablakait is. Az árkádos épületben megállt az idő, nem fogott rajta a hruscsovi desztalinizáció és a Szovjetunió felbomlása sem. (Legfeljebb annyiban, hogy a külföldieknek már 15 lariba kerül egy jegy.) Még a Vörös téren álló mauzóleum makettje is a Lenin-Sztálin feliratot őrzi, hiába hozták ki a "Gazda" holttestét negyvenhét éve.
- Hát, nem nagyon ismerem az életét, de büszke vagyok rá, hogy Sztálin itt született - vallja meg a kongó csendben az egyik termet őrző harmincas hölgy, aki két hónapja dolgozik élete első munkahelyén, ahová bevallása szerint nem nagyon járnak el a helyiek. Így kevesen láthatják azt a vitrinben őrzött ezüstdobozt is, amelyet Sztálin Budapesttől kapott 1948-ban.

Az udvaron álló szülőház és Sztálin vasúti vagonja mellett - a vezér sosem közlekedett repülőn - egy sakk-klub áll. A kirakatai kitörtek, így az üvegfal helyén könynyedén át lehet lépni. - Hogy vannak a Polgár lányok? - kérdi üdvözlésképpen törmelékeket söpörgető igazgató. Gulan Mukliasvili annyira a sakkban él, hogy Szaakasvili nevét hallva először azt mondja, ilyen sportolót nem ismer. - Ja, az elnök. Hát bután lépett. Minek kellett Chinvalira támadnia, jól megvoltunk. Persze, hogy jöttek az oroszok. Szerencse, hogy épp elment egy tanítványom, amikor a légnyomás bevitte az ablakokat. Engem a falhoz vágott, de megúsztam - mondja a sakkozó, aki szerint nagy kár, hogy a grúz játékosok tiltakozásul nem akarnak részt venni az oroszországi versenyeken. - A sport, az sport, mi köze ennek a politikához?

A város menekülttáborában ez nem kérdés. A politikának mindenhez köze van, különben nem kellett volna elhagyniuk Dél-Oszétiát vagy az orosz biztonsági zónát, ahová az orosz katonai vezetés az ígéretek ellenére sem enged be külföldi újságírókat. A civilek viszont már visszamehetnek, igaz, a legtöbben csak nappal maradnak egykori lakhelyükön. Vagy azért, mert a grúz hadműveletekre válaszul beavatkozó orosz hadsereg nyomában érkező oszét szabadcsapatok felgyújtották házaikat, vagy azért, mert félnek attól, hogy éjszaka éri őket támadás oszét oldalról. [A tábort ellátó ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával (UNHCR) együttműködő Nemzetközi Vöröskereszt így is ezerkétszáz embernek szállít élelmet a zónán belülre.] Az orosz hadseregtől a legtöbben nem tartanak, bár a konfliktusért inkább az orosz, mint a grúz vezetést okolják, legalábbis Goriban, ahol négyezren várják, hogy visszatérhessenek. A menekültek legtöbbje azonban furcsamód nincs szem előtt.

- Úgy élünk itt, mint az állatok, hát élet ez így?! - mutat Vaszilij az összetolt asztalokra rakott matracokra egy tbiliszi óvodában. A nyugdíjas férfi egy hetvenfős csoporttal menekült el a Chinvali közelében fekvő grúz faluból. Önerőből jöttek, a szemlátomást békeidőben is lerobbant épületet ők maguk törték fel, hogy fedél legyen felettük. - Haza akarunk menni vagy Tbilisziben letelepedni. Kétszintes házam volt, boltom, jól éltünk, jól megvoltunk, nem volt bajunk az oszétokkal. Nem fogunk távoli vidékre költözni, csak mert a kormány azt akarja! - mondja, a körülötte állók bólogatnak. - Szaakasvili tehet az egészről! Persze, nem is foglalkozik velünk a sajtó. Csak a mi körzetünkben lévő kilenc megsemmisített faluból 11 ezren menekültünk el, de úgy tesznek, mintha nem is lennénk! - kiáltja dühösen egy férfi, megjegyezve, hogy a grúz Vöröskereszt közölte is: rájuk nincs pénz. Nem kapnak segítséget a környéken lakóktól sem. Visszhangtalan maradt a parlament előtti, másfél száz fős tüntetésük is.

Az állami Rusztavi 2 televízió valóban nem tesz róluk említést. Alternatív forrás nincs, miután az ellenzékinek minősített Imedi adót tavaly bezárták és csak a májusi parlamenti választások után indulhatott újra, hírműsorok nélkül. A Szaakasvili pártjának kétharmados győzelmet hozó választások az Európa Tanács, az EU, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet véleménye szerint alapvetően megfeleltek a demokratikus követelményeknek.

Az állami csatorna híradója 90 százalékban az elnökről szól, amint építkezéseken jár, a hatékony kormányzásról rendelkezik vagy épp hazafias beszédet tart. A demokrácia, a NATO-tagság, az Oroszország elleni biztonság kulcsszavak. A vidám műsorok pedig kimerülnek Medvegyev és Putyin kifigurázásában, bár a valóságban a Szaakasvili által kiépített hatalmi konstrukció kísértetiesen hasonlít a kézi vezérlésű orosz politikai berendezkedésre.

Mindezek ellenére nagyon erős a szovjetnosztalgia Grúziában. Orosz szót sokfelé hallani, a rádióból orosz zene szól, a lakásokból az orosz tévéműsorok hangja szűrődik ki. A "Kreml-fóbia" nem csap át oroszellenességbe. (Ellentétben Oroszországgal, ahol időről időre nem hivatalos grúzellenes kampány zajlik.)

Tbiliszi egyik elitiskolája is orosz nyelvű. Az épület külsőre is jobb állapotban van, mint a szomszédos grúz iskola. - Nálunk mindenki orosz iskolába járt, a fiamat is ezért hoztam ide, teljesen mindegy, hogy milyen a grúz és orosz vezetés viszonya - mondja egy édesanya az idén két héttel később tartott tanévnyitón. (A csúszás oka, hogy a menekülteket az iskolákban szállásolták el, több ezért ki sem nyitott, átirányítva a gyerekeket máshová.)

Az épületen az irodákban, sokfelé az utcán az EU zászlaját látni a grúz mellett. A belügyminisztériumon belül is párosával állnak a zászlók, mintha Grúzia az EU tagja lenne.

- Oroszország elleni szankciókat várunk az EU-tól - vallotta meg a belügy hírszerzési, stratégiai elemző osztályának vezetője. A harmincéves Sota Utiasvili nem tagadja, hogy Grúzia indította meg a dél-oszétiai hadműveleteket, de ez szerinte igazolható azzal, hogy Moszkva támadást készített elő. (Egy nappal később ugyanő már hangfelvételeket juttat el a New York Timesnak, amelyek azt bizonyítanák, hogy Oroszország kezdte meg a harcot.)

A NATO-tagságra szerinte Oroszországgal szembeni védelem miatt van szükség. - Ha ezt nem teszi meg a Nyugat, akkor Grúzia után Ukrajna és a balti államok kerülhetnek újra orosz érdekszférába, mint a hidegháború alatt - állítja Utiasvili.

- A tagsággal gondjaink lesznek a konfliktus miatt - véli ugyanakkor Eduard Sevardnandze. Grúzia korábbi elnöke szerint egyenlő távolságot kellett volna tartani az Egyesült Államok és Oroszország között. - A lehetőséget elszalasztották a felek és a kialakult helyzet mindenkinek rossz. Abházia és Dél-Oszétia orosz elismerése legalább akkora hiba volt, mint a grúz hadsereg akciója Dél-Oszétiában. Öt-tíz év múlva ezt Moszkva is belátja, amikor majd erősödő szeparatizmussal fog szembenézni saját területén a Kaukázustól Tatárföldig - mondta az utolsó szovjet külügyminiszter, akit a Szaakasvili vezette "rózsás forradalom" mozdított el hatalmából öt éve. Sevardnadze elérte, hogy az 1992-es abház-grúz polgárháború után elűzöttek közül 65 ezren visszatelepülhessenek az abháziai Gali körzetébe. Kétségtelen, hogy a térségben békefenntartóként jelenlévő Oroszország az elmúlt 17 évben nem anynyira a békés rendezésre, mint inkább a két szakadár terület gyakorlati függetlenségének biztosítására törekedett, ám Sevardnadze alatt Moszkva sem Dél-Oszétia és Abházia hivatalos elismerésig, sem Grúzia területi egységének kétségbevonásáig nem ment el.

A jelenlegi vezetésnek azonban rövid távon kényelmes helyzetet teremt a konfliktus, amely nyomán a gazdasági nehézségek miatti felelősséget Oroszországra háríthatja.

Gurdzsani első látásra úgy tűnik, mint egy kisebb háborútól megnyúzott város, pedig a kelet-grúziai település messze van a fegyveres harcoktól. Elnéptelenedett, félig lerobbant házak, kihalt vasútállomás, amely előtt Sztálin szobra áll, szépen megnyírt sövény előtt. Az utolsó személyvonat tíz éve ment el. A felüljáró lezárva, mert bármikor leszakadhat. A lakók alatta járnak át, ott, ahol egy régi orosz tábla arra figyelmeztet, hogy ezért öt rubel büntetés jár. A főtér sarkán háromszintes épület néz a néptelen térre, tetején rozsdás betűk jelzik oroszul, hogy ez egykor áruház volt. Az évek óta kongó épületen az új időket csak egy falra rajzolt amerikai zászló jelzi. A házak ablakai felett sok a kormos felület, mintha tűz lett volna a lakásokban. Csak az ablakok sarkán vágott lyukak árulják el, hogy egyszerűen a megszűnt távfűtés helyett betett kályhák télire kivezetett csövei hagytak nyomot a falakon.

- Persze, sokan mondják, hogy jó volt a kommunisták alatt, de csak azért, mert nem tudják mivel összehasonlítani. Ha nem lett volna az, nem lenne ez a nyomor sem - a hatvanéves mesterember csöppnyi tévészerelő műhelyére mutat. Alkatrészek kusza egyvelege, félig kibelezett tévék a polcokon. - Kevés a munka, de aki akar, megél, hiszen ez bortermelő vidék - mondja a férfi, aki saját bevallása szerint jó esetben havi hatvan lariból él.

- Akarja hallani egy versem? - kérdi váratlan fordulattal, bevallva, hogy a tévészerelések között ő negyven éve hazafias költő. Száz vers Grúziáról. Egyet oroszul is írt, de a kötetet sajnos pénzhiány miatt nem tudta kiadni, pedig nagyon szerette volna, ha születésnapjára megjelenik. Az Ébresztő! című vers arról szól, hogy a barbár orosz farkast ki kell űzni a Kaukázusból. Átszellemülten olvas, a romos falakon pattogó szavait csak egy nagy ritkán elpöfögő öreg Volga vagy egy rozzant Mercedes nyomja el. - Ez az én Grúziám - mondja és neki is könny szökik a szemébe.

Tbiliszi-Moszkva, 2008. szeptember