Minimum 200 éve hangzik valahogy így a szabad vállalkozás kiküzdésére összpontosító gazdasági liberalizmus politikai közbeszédre fordított változata. A parlamentarizmussal, egyéni szabadsággal, emberi jogokkal stb. bajlódó politikai liberalizmus azonban - a szocialistákról, konzervatívokról nem is szólva - mindig ódzkodott ettől a megközelítéstől, mert se lenyelni, se kiköpni nem tudta. Valami ugyanis van benne.

Kétségtelen ugyanis - erre mutatnak a tapasztalatok -, hogy ha a társadalom egy rétege rohamosan gazdagszik, akkor nem pusztán az átlagok javulnak (az átlagszámok akkor is növekszenek, ha a csúcsokon viharosan növekvő gazdagodás mellett az alsó rétegek egy tapodtat se lépnek előre), de számosan tapasztalhatnak valami javulást. De mennyit és hogyan? A leszivárgás észlelését, hogy elegánsabban hangozzék, néha elméletnek is szokták nevezni (trickle-down theory). Ennek kritikusai azonban, például a néhai neves amerikai közgazdász, John Kenneth Galbraith ezt a "ló és veréb elmélettel" tartotta egyenértékűnek, miszerint ha jó sok zabot adunk a lónak, akkor a lócitromban szemezgető verébnek is javul a sorsa.

A leszivárgás elgondolásának hívei mindig és mindenhol az adócsökkentés technikáin keresztül érvényesítik céljaikat. Az Amerikai Egyesült Államokban ez az 1970-es évek óta van napirenden. Szivárgás van, lecsurog valami - ez kétségtelen, de az is, hogy azóta a társadalmi egyenlőtlenségek meredeken növekszenek, s legmeredekebben a társadalom legfelső egy százalékának a jövedelmei.

Nekünk viszont nem kéne itthon mindig az egyetértés hiányáról beszélni. Hiszen nemcsak parlamenti pártjaink, hanem a közvéleményt szondázó kutakodások szerint az úgy általában vett adócsökkentés gondolatát majd mindenki szívesen fogadja - eltekintve néhány akadékoskodótól. Még azok körében is kedvelt elgondolás ez, akik alacsony bérük, jövedelmük miatt közelébe se jutnak az adókötelezettségnek. Ebből persze mindjárt gyanítható, hogy egyesek nem tudják, miről beszélnek. Mások meg, szemben az adócsökkentéssel meggondolatlanul szimpatizáló szegényekkel, nagyon is tudják.

Nálunk a versenyképesség növelése és az adózókedv növekedése érdekében párthovatartozástól függetlenül pártolják számosan az adócsökkentés ilyen vagy olyan formáját. Róna Péter, aki Amerikából jött, s mestersége volt hosszú évekig egy befektetési alap vezetése, nemrégiben azt mondta a 168 Óra kérdéseire, hogy a liberális párt a nagyvállalkozók érdekeit érvényesítené adócsökkentési ötleteivel, s "mintegy 200 milliárd forintot lapátolna át a nagyvállalatok zsebébe a szerény körülmények között élők kárára". A parlamentben kisebbségben lévő kormány most óvatosabb e téren, mint eddigi koalíciós partnere, de a közkedvelt leszivárgás "elméletét" azért nem perli.

A nagyvállalkozók s szervezett érdekképviselőik tele vannak panaszokkal, s racionális érvekkel támasztják alá, hogy a honi gazdaság versenyképessége és saját növekedésük érdekében milyen állami segítségre lenne szükségük. Egy dolog ellen azonban berzenkednek: ne kotorásszon senki az ő zsebükben. Ez azonban akkor válik felettébb disszonánssá, amikor ötleteik megvalósítását az adóforintokból működő szociális támogatások csökkentésében lelik meg, vagyis "potyautasok", "ingyen ebédelők" címén furtonfurt éppen ők kotorásznak a szegények zsebében. - Leszivárgásról prédikálni, s aztán még a lócitromot is piszkálni, nos, ez felettébb kiábrándító.

A leszivárgás elképzelése persze - a gazdaságon túl - még nagyobb elgondolásokhoz is kapcsolódik. Ezért sem egyszerű ügy ez. Az ismeretekről, a társadalmi tudásról is szívesen tételezzük fel, hogy az "fentről" valahogy leszivárog. Hogy talán úgy együtt okosabbak vagyunk, mint voltunk valaha. De így van-e?

Gondoljunk arra, hogy az 1960-as évekre a szociológiai szemlélet mondhatni világszerte elharapódzott. Ha szűk körben is, de egyre igényeltebb és értelmes követelménnyé lett, hogy ne csak a tudományos vizsgálatok, hanem a hivatalos információ és a hírközlés is empirikusan igazolt és öszszehasonlítható adatokat közöljön. Hogyha bármit állít egy politikus vagy közöl egy újságíró, akkor az összevethető legyen a történelmi időben és a társadalmi térben más tényekkel, állításokkal. Mert egyébként semmit nem jelent.

Vegyünk egy egyszerű példát. Napestig halljuk, hogy körülöttünk növekszik az erőszak. Az isten szerelmére! - mihez képest? 1907-hez vagy 2007-hez képest? Norvégiához vagy Romániához képest? Régebben kevesebbet verekedtek a gyerekek, kevésbé verték őket otthon vagy az iskolában? Mikor, kik, mennyire? Bajomi Lázár Péter sajtókutató a rasszista beszéd terjedéséről írva az Élet és Irodalomban jelzi, hogy nem talál példát empirikus összehasonlításra. Felesleges lenne a példákat sorolni, ebből is látható ugyanis, hogy az a szociológiai okosság, miszerint az állítások tartalmának összehasonlíthatónak és összehasonlítottnak kell lennie valamivel, hogy az indulat kifejezésén kívül jelentése is legyen, nem terjedt el, nem szivárgott le a tudományos gyakorlatból a fontos ügyeket taglaló közbeszédbe. Netán néha még rosszabbodott is a helyzet?

Vagy ha nem is rosszabbodott, illúziómentesebbek lettünk. Nálunk a rendszer megváltozása előtt sokan hihették, hogy akkor a nyilvános politikai állításokban, életünket állítólag jobbítani szándékozó célkitűzésekben sokszor csak a kikényszerített sületlenség nyilvánul meg. Ma azt tapasztaljuk, nem kell kikényszeríteni.