Sokan megkongatták már a vészharangot a felsőoktatás felett, a politikai küzdőtér egyik fontos eleme lett a téma. Az "arénától" távolabb lépve azonban feltűnő, hogy a szakértők meglepően hasonló lehetőségeket látnak az értelmes korrekciókra.
Tíz év múlva fele se marad
Első látásra talán meglepő módon ért többé-kevésbé egyet a felsőoktatás körüli legsürgősebb teendőkben három szaktekintély: Magda Sándor, a Rektori Konferencia főiskolai tagozatának elnöke, Kroó Norbert, az MTA alelnöke, valamint Patkós András fizikus, az ELTE atomfizikai tanszékének vezetője, a Magyar Bálint-féle felsőoktatási reform egyik résztvevője.
Magda Sándor a gyakorlati képzés hiányosságait és a bolognai folyamat kvázi kritikátlan hazai alkalmazását említi a fő bajok közt. Hiba volt például szinte minden kérelmezőnek engedélyezni az alapképzési szakok indítását - ehhez szigorúan meg kellene követelni a szakmai gyakorlati háttérbázist.
A szakember állítja: tíz év távlatában a mai hetvenegy felsőoktatási intézményből harmincnál több nem marad talpon. Régiónként egy-egy (öszszesen öt-hat) kutatóegyetemet s mellé két, mesterdiplomát is adó főiskolából álló intézményi hálózatot képzel el.
Harmincegy állami, huszonhat egyházi, illetve tizennégy magán- és alapítványi fenntartású egyetem és főiskola teszi ki a hazai felsőoktatási hálózatot. Az intézmények csaknem húsz százalékát adó magán- és alapítványi iskolák a majdnem négyszázezer hallgató kevesebb mint tíz százalékát oktatják. Az egyházi iskolák ennél is kevesebbel, 22 ezer hallgatóval működtek a tavalyi tanévben. Az oktatói létszám is hasonló: 18,5 ezret az állami felsőoktatás köt le, a magániskolákban 1600-an, az egyházi intézményekben 2100-an oktatnak.
Azt Magda magától értetődőnek tartja, hogy a vidéki felsőoktatási intézmények kiürülését és a vidéki értelmiség elveszítését meg kell akadályozni. Ezt a célt szolgálja a Hiller-féle reformok finomhangolása. Az új felvételipont-számítási rendszer idén már egyenletesebben osztotta el a hallgatókat a vidéki és a fővárosi intézmények közt. A leendő szakemberek régióban tartására több új javaslattal is előáll a Rektori Konferencia, ezek egyike, hogy a felvételin kapjanak húsz többletpontot azok a diákok, akik a lakóhelyük szerinti térségben kezdik meg alapdiplomás tanulmányaikat.
Patkós András úgy tartaná meg a "fontosabb vidéki bástyákat", hogy integrálná azok alapdiplomás szakjait a nagyobb régiós egyetemek képzésébe. A terv általában azon bukik meg, hogy az intézmények nem tudnak megállapodni a fejpénzek elosztásában.
Patkós és Kroó Norbert egyaránt problémásnak látja az oktatás közép- és felső fokának mai együttműködését. Az ELTE professzora szerint az első év végén kihulló hallgatók több mint tizedét "meg lehetne menteni", és legalább az alapdiplomáig elvinni, ha a hiányos középiskolai tudásukat felzárkóztató kurzusokon egészíthetnék ki. Kroó ugyanakkor időveszteségnek és túl drágának is tartja egyetemen, főiskolán oktatni a középiskolai tananyagot. Mindkét szakember a középiskolai képzés megerősítését várja el.
Abban is egyetértenek, hogy a mai helyzetből a kiválóság újbóli "első számú kritériummá tétele" segíthet kitörni. Példaként említik a német kiválósági programot, amely kiemelten finanszírozza néhány egyetem kiugróan eredményes tanszékeit és intézeteit. Patkós szerint idehaza elég lenne az állami felsőoktatás évi 150 milliárdos büdzséjének tizedét a kiválasztott egyetemeknek átadni. Ezek gyorsan kiléphetnének a fejpénz alapú finanszírozás csapdájából (ma a hallgatók után járó fejpénz miatt a gyengébb felvételit produkálókat is felveszik és megtartják az intézmények), ez pedig fellazítaná a tömegképzésre koncentráló felsőoktatást.
