Első látásra talán meglepő módon ért többé-kevésbé egyet a felsőoktatás körüli legsürgősebb teendőkben három szaktekintély: Magda Sándor, a Rektori Konferencia főiskolai tagozatának elnöke, Kroó Norbert, az MTA alelnöke, valamint Patkós András fizikus, az ELTE atomfizikai tanszékének vezetője, a Magyar Bálint-féle felsőoktatási reform egyik tevékeny részvevője. 

Magda Sándor a gyakorlati képzés hiányosságait és a bolognai folyamat kvázi kritikátlan hazai alkalmazását említi a fő bajok közt. Hiba volt például szinte minden kérelmezőnek engedélyezni az alapképzési szakok indítását – ehhez szigorúan meg kellene követelni a szakmai gyakorlati háttérbázist.

A szakember állítja: tíz év távlatában a mai hetvenegy felsőoktatási intézményből harmincnál több nem marad talpon. Régiónként egy-egy (összesen öt-hat) úgynevezett kiválósági kutatóegyetemet s mellé két, mesterdiplomát is adó főiskolából álló intézményi hálózatot képzel el. Magda ugyanakkor a mainál erőteljesebb versenyt lát szükségesnek az intézmények közt. Ennek része lenne a teljes átjárhatóság az államilag támogatott és költségtérítéses képzési forma között. Fontos, hogy az államilag támogatott hallgatók keretszáma eközben nem csökkenhetne a mai szint alá.

Azt Magda magától értetődőnek tartja, hogy a vidéki felsőoktatási intézmények kiürülését és a vidéki értelmiség elveszítését meg kell akadályozni. – Ezt a célt szolgálja a Hiller-féle reformok finomhangolása. Az új felvételi pontszámítási rendszer idén már egyenletesebben osztotta el a hallgatókat a vidéki és a fővárosi intézmények közt. A leendő szakemberek régióban tartására több új javaslattal is előáll a rektori konferencia, ezek egyike, hogy kapjanak húsz többletpontot a felvételi eljárásban azok a diákok, akik a lakóhelyük szerinti térség valamely főiskoláján vagy egyetemén kezdik meg alapdiplomás tanulmányaikat.

Patkós András úgy tartaná meg a „fontosabb vidéki bástyákat”, hogy integrálná azok alapdiplomás szakjait a nagyobb régiós egyetemek képzésébe. A terv általában azon bukik meg (vagy el sem indul), hogy az intézmények nem tudnak megállapodni a diákok után járó fejpénzek elosztásában.

Patkós és Kroó Norbert egyaránt problémásnak látja az oktatás közép- és felsőfokának mai együttműködését. Az ELTE professzora szerint az első év végén kihulló hallgatók több mint tizedét „meg lehetne menteni”, és legalább az alapdiplomáig elvinni, ha a hiányos középiskolai tudásukat felzárkóztató kurzusokon egészíthetnék ki. Kroó ugyanakkor időveszteségnek és túl drágának is tartja egyetemen, főiskolán  oktatni a középiskolai tananyagot. Mindkét szakember a középiskolai képzés megerősítését várja el.

Abban is egyetértenek, hogy a mai helyzetből a kiválóság újbóli „első számú kritériummá tétele” segíthet kitörni. Példaként említik a német kiválósági programot, amely kiemelten finanszírozza néhány egyetem kiugróan eredményes tanszékeit és intézeteit. Patkós szerint idehaza elég lenne az állami felsőoktatás évi 150 milliárdos büdzséjének egytizedét a kiválasztott egyetemeknek  átadni. Ezek gyorsan kiléphetnének a fejpénz alapú finanszírozás csapdájából (ma a hallgatók után járó fejpénz miatt a gyengébb felvételit produkálókat is felveszik és megtartják az intézmények), ez pedig fellazítaná a tömegképzésre koncentráló felsőoktatást.

---

Harmincegy állami fenntartású egyetem és főiskola, huszonhat egyházi fenntartású intézmény (köztük hitéleti képzéssel foglalkozók), illetve tizennégy magán- és alapítványi intézmény teszi ki a teljes hazai felsőoktatási hálózatot. Az intézményi létszám közel húsz százalékát adó magán- és alapítványi iskolák a majdnem négyszázezer hallgató kevesebb mint tíz százalékát oktatják. Az egyházi iskolák ennél is kevesebbel, 22 ezer hallgatóval működtek a tavalyi tanévben. Az oktatói létszám is hasonló: 18,5 ezret az állami felsőoktatás köt le, a magániskolákban 1600-an, az egyházi intézményekben 2100-an oktatnak. A magán- és alapítványi hálózat zömmel főiskolákat üzemeltet, két egyeteme az Andrássy Egyetem és a Közép-európai Egyetem.