"Evidens, hogy összeházasodunk, nem?"
Az erkélyen gondosan ápolt növények, a szobákban egyszerű, hangulatos bútorok. A nappali egyik falát könyvekkel megrakott polcok borítják, de a látványt inkább egy hatalmas és színpompás, több részletre bontott festmény uralja. Általános iskolás gyerekek készítették. Középkori várostromot ábrázol, túl nagy volt ahhoz, hogy egy az egyben kirakják.
Gábor és László a pamlagon ül, egymás mellett.
– Amikor megismerkedtünk, egyikünk se volt túl fiatal – kezdi a most 52 éves Láner László. – Én harminc felé jártam, Gábor elmúlt negyven. Ebben a korban már nem okozott problémát, felvállaljuk-e a melegségünket.
A legnagyobb természetességgel beszél arról, amit sokáig maga előtt se mert bevallani:
– Nálam speciel 14 évesként „kezdődött”, és egészen húszéves koromig keményen titkoltam… Őrületesen nehéz időszak volt, nem tudtam kihez fordulni. A családban nyilván nem lehetett megbeszélni ezt a dolgot, és nem volt semmiféle hozzáférhető szakirodalom. Meg internet sem. Teljesen magára hagyva küzdött az ember, miközben kívülről egyfolytában kapta az impulzusokat, hogy „pfúj, a homoszexualitás milyen undorító”. És igen, én magam is azt gondoltam, hogy undorító. Egyetlen olyan véleménnyel sem találkoztam, hogy melegnek lenni elfogadható állapot, így is lehet normálisan élni.
Aztán 22 évesen, amikor összetalálkozott első komoly barátjával, egészen más világba csöppent. A srácról tudták a munkahelyén, hogy meleg, és tudta róla az édesanyja is:
– Egyhetes ismeretség után a barátom azt mondta, menjek fel hozzá, szeretne bemutatni az anyukájának. Én meg nem értettem, hogy mi van. Lehetséges ez? Bemutat az anyukájának? Felfoghatatlan volt, hogy még a munkahelyén se titkolózik. Amikor felfedeztem, hogy létezik ilyen életforma, akkor én is rögtön így akartam élni. Nagyon erősen így akartam élni! Hazamentem, és elmondtam a mamámnak meg a nővéremnek, hogy meleg vagyok. Nem akarom részletezni… Rázós volt! Évekig tartott, amíg eljutottunk odáig, hogy karácsonykor vagy születésnapkor megint kinyitjuk a nagyasztalt, amit újra körbeül a család. Engem is beleértve…
Gábor, azaz Takács Bencze Gábor (65 éves) veszi át a szót. Meséli a saját életét:
– Néha előfordult, hogy megláttam egy fiút, és éreztem, mindenképpen szexuális kapcsolatot kell létesítenem vele, de mindig megijedtem, és visszamenekültem a heteró világba. Még csak azt se mondhatom, hogy biszex lettem volna. Teljesen heteroszexuálisnak tartottam magam, a fiúkat csak ritka, jelentéktelen félresiklásnak gondoltam. Egészen addig, amíg… Szóval: velem is ugyanaz játszódott le, ami Lacival. Harminc körül találkoztam egy német sráccal, aki egész különlegesen megfogott. A Balatonnál nyaralt a szüleivel. Nekem is az volt a legfurcsább, hogy magától értetődő módon bemutat az anyjának és az apjának. A hetvenes évek végén! Mellette jöttem rá arra, hogy még csak nem is a biszex, hanem a meleg oldalon vagyok, és mellette éreztem meg először az igazi szerelmet. A lányokkal megszűntek a szexkapcsolataim. Ennek a német srácnak köszönhetem, hogy képes voltam felvállalni magam.
Gábor és László története a nyolcvanas évek közepétől már közösen íródik:
– Ugyanabba a konditerembe jártunk, de nem foglalkoztunk egymással, csak köszönő viszonyban voltunk – emlékezik László. – Egyik barátom megkért, hogy hívjam meg Gábort is egy szilveszteri bulira, ezért mentem oda hozzá. Beszélgetni kezdtünk. Nem mondhatom, hogy első látásra, de azt igen, hogy első hallásra szerelem volt. Tíz perc múlva számomra már nem volt kétséges, hogy iszonyatosan mély érzelmek ébredtek egymás iránt.
Nemsokára összeköltöztek, majd – egy horvátországi nyaralás alkalmával – többedmagukkal tervezgetni kezdték az első magyarországi meleglapot, a későbbi Mások magazint. Maguk se hitték komolyan, hogy ebből lehet valami, de az akkori törvények megkerülésével, szamizdatként kiadott stencilezett újság olyan sikert aratott, hogy elhatározták, mindenképpen folytatni fogják. Gábor szakmabeli volt, nyomdász és újságíró, László viszont mezőgazdasági főiskolát végzett, semmit se konyított a lapkészítéshez. Legfeljebb annyi köze volt a sajtóhoz, hogy egy időben – miután rájött, nincs kedve állattenyésztő üzemmérnökként dolgozni – újságkihordással kereste a kenyerét.
Ehhez képest egész jól beletanult. Takács Bencze Gábor főszerkesztőként, Láner László főmunkatársként jegyezte a Mások magazint, amely – legális, hivatalos nyilvántartásba vett kiadványként – 1991 tavaszán jelent meg először. Az idén pedig utoljára: pénzhiány miatt a lap nyomtatott formában megszűnt, csak az interneten él tovább.
A meleg emberi jogi mozgalom prominenseként Láner László azon kevesek közé tartozik, akik már a „kezdetek kezdetén” hajlandók voltak arccal és névvel vállalni nemi identitásukat. Gábor más típus: kerüli a nyilvánosságot, szeret a háttérben maradni. A fotózásra is csak László kapható, társa valahogy úgy szeretne rajta lenni a képeken, hogy látszódjon is, meg ne is. Ha lehet, inkább ne…
Minden kérdésre azonnal felelnek, de arra, hogy hűségesek maradtak-e egymáshoz, tétova csend a válasz. Gábor bizonytalanul bólint, és ijedten néz a másikra, aki Gábor térdére teszi a kezét, mintha azt mondaná: nyugi, nincs baj.
– Ha őszinte akarok lenni – sóhajt László –, néha voltak kalandjaink, de annyira erős a kapcsolatunk, hogy simán kibírta. Annyira szorosan egymáshoz tartozunk lelkileg, hogy ezt semmi, de semmi sem kérdőjelezheti meg.
Majdnem huszonöt esztendeje, negyedszázada élnek együtt.
A parlament a jövő év elejétől a melegek számára is lehetővé teszi, hogy „regisztrált élettársi kapcsolatot” köthessenek. Egymás között az egyszerűség kedvéért házasságnak nevezik, és tulajdonképpen nem is sokban különbözik attól. Gyereket nem fogadhatnak örökbe, nem vehetik fel a párjuk nevét, de a bejegyzett élettársi kapcsolat más tekintetben tényleg olyan, mint az igazi házasság.
– A rendszerváltáskor, és utána még sokáig nem hittük volna, hogy ez valaha megvalósul – mondja László. – Nem is nagyon álmodoztunk róla, mint ahogyan arra se vágyik az ember, hogy elutazzon a Holdra, mert annyira elérhetetlen.
Gábor kevésbé lelkes, ő csak azért vállalja a procedúrát, mert különben „jogfosztottak maradunk”. Amúgy irtózik mindenféle formaságtól, már előre borsózik a háta, ha belegondol, hogy oda kell állnia az anyakönyvvezető elé.
Csak attól félnek, hogy közben váratlan fordulat történik, az Alkotmánybíróság megsemmisíti a törvényt vagy valami hasonló. Igyekeznek a lehető legkorábban, a jövő év elején „házasságot” kötni.
A jegygyűrűket már megvásárolták, méghozzá Németországban. Gábornak úgy rémlett, hogy egy kölni boltban szivárványszínű gyűrűket is árulnak, de rosszul emlékezett: nem árultak. Ha már ott voltak, vettek másmilyent, egy-egy vékony fémgyűrűt, jó lesz az is. A melegekre szakosodott német üzletben legalább senki sem csodálkozott, hogy két férfi válogat a gyűrűk között.
Visszatérve Magyarországra: meleg párok azt tervezik, hogy – demonstratív módon – tömeges esküvőt tartanak. Gábor és László azonban szeretné elkerülni a felhajtást. Az ő szertartásuk visszafogott és szolid lesz, a közeli rokonságon kívül csak a szűk baráti kört hívják meg.
Mindketten ott voltak a nyári melegfelvonuláson, amit a szélsőjobbos ellentüntetők rémálommá változtattak. László még mindig nem tudta kimosni cipőjéből a piros festéket, amit akkor fröcsköltek rá. Telefonszámukat sosem titkolták, és ebből még soha nem adódott problémájuk. A melegfelvonulás óta viszont egyre-másra érkeznek a mocskolódó, fenyegető hívások.
Lászlónak érzelmileg is fontos, hogy „összeházasodik” Gáborral, de fontos azért is, mert úgy érzi, ezzel elégtételt kap a pogromszerű támadásokért, az utóbbi hónapokban átélt megaláztatásért. És elégtételt kap azért az egy teljes évért is, amíg a nővére nem volt hajlandó szóba állni vele.
– Tulajdonképpen olyan egyszerű az egész – mondja Láner László. – Közel huszonöt éve együtt élek Gáborral, szeretjük egymást. Evidens, hogy összeházasodunk, nem?!
