A Coldplay az a csapat, amelyet igazi férfiember csak a fürdőben és némi alkoholos befolyásoltság alatt hajlamos kedvenc csapatának titulálni. Benne van ebben vastagon Chris Martin néha valóban idegesítő fejhangja, a zongorával tompított szoft rock, és a túl nagy médiacirkusz. Kedd este így leginkább felajzott hölgyekre és duzzogó párjukra számítok, de végül senki sem csalódik. Kiderül, amit az ősrajongó már a debütalbum, a Parachutes óta sejt: a brit kvartett zenéje már az első taktusok után életre kel a színpadon. Köszönhető ez leginkább Will Championsnak, aki elementáris erővel püföli a dobokat, de a többieken is látszik, nem nyafogni jöttek Budapestre.
Mint banánhoz a show
A Clocks, majd az In My Space után - mindkettő az eddigi legsikeresebb második album húzódarabja -, úgy tűnik, a kvartett elkapta a fonalat, innen egyetlen csápolás lesz a koncert, hiszen villognak a lézerek, él a technika, a hangulatot már elrontani sem lehet. Aztán csak értetlenkedve figyeli, hogy a britek a számok közben egyre többet molyolnak a sötét színpadon, mintha hangszereiket keresnék, vagy most beszélnék meg, mi is legyen a következő dobás, ráadásul a kínosra nyúló szüneteket Chris Martin meg sem próbálja áthidalni valamilyen oldó szövegeléssel (ez később azért sikerül neki).
Így aztán hiába az utólag is gondosan összeválogatottnak tűnő program, az új és régi dalok egymásra jól rímelő dinamikája - bár ami az utolsó albumon kilógott, az itt még inkább kilóg: Lost! -, az indokolatlan szünetek szinte teljesen széttördelik a koncertet. Amit úgy-ahogy meg tudtunk bocsátani George Michaelnek - ő húsz perc szünetet iktatott be a koncert két blokkja közé -, az itt bosszantó műviségnek tűnik. Mert hol a díszlet cserélődik, hol a technika, hol a színpad oldalán kialakított tenyérnyi helyen bukkan fel a zenekar, hol a nézőtéren, félemelet magasságban.
S valamelyest még érteni is lehetne ezt a zaklatott ide-oda rohanást, hiszen az előtérben az elektronikusabbra vett God Put A Smile Upon Your Face-t és a Talkot adják elő (ennek egyik riffjét amúgy is a Kraftwerktől kölcsönözték), míg a nézők között az akusztikus blokkot játsszák el, az összkép mégis inkább egy magában és dalaiban kevésbé bízó zenekar képét sugallják. Vagy ami még kínosabb: egy túlontúl magabiztos csapatét. S hiába térnek vissza az átállások után a dinamikus Politikkal, a sötét színpad előtt és a playbackről szóló átvezető dal közben azon tépelődik az ember, hogy vajon most hol játszanak a fiúk: a parkolóban vagy egy körúti Combinón?
Az eklektikus show-elemek épp azt tették, amit nem szabad: a zenéről vonták el a rajongók figyelmét. Mert a nézőtéren ülve talán tuti élmény kézzelfogható távolságból nézni a pengető idolokat, pazar a kivetítő gömbök látványa, vagy csak az egy szál, a Viva la Vida-borítón is felhasznált Delacroix-festmény, de egymás után, körülményes váltásokkal: a káosz maga. És amit másnap sem tudok feledni: a Lovers In Japan alatt aláhulló ezernyi papírpillangó látványa, amit talán Britney Spearsnek elnéznénk, de itt maró (ön)paródiának tűnik. Pedig amikor végre minden bosszantó külsőség és háttértámogatás nélkül belevágnak a Yellowba, akkor már nincs fanyalgás, nincs kritika: csak szeretni lehet ezt az egészséges, jól összegereblyézett gitárpopot. De a forradalmi jelmezben megjelenő fiúk többet akartak a tutinál. Többet az együtt énekelhető Fix Younál, a zongora nélküli Scientistnél vagy a Speed of Soundnál. Show-t akartak. Messze hangzó cirkuszt. És nem annyira zenét. Pedig azért az sem rossz.
