„A kormányok és a jótékony célú szervezetek pótolhatatlan munkát végeznek a világ szegényeinek érdekében. De egyedül csak nagyon hosszú távon tudnának sikereket elérni. Elsősorban a gazdasági társaságok rendelkeznek azokkal a képességekkel, amelyeknek birtokában a műszaki haladást a szegények szolgálatába lehet állítani” – írja Bill Gates a Time magazinban.

A Microsoft alapítója, a világ egyik leggazdagabb embere a nyáron felhagyott cégvezetői munkájával, és azóta annak az alapítványnak szenteli idejét, amelyet feleségével hozott létre a világ szegényeinek megsegítése érdekében.

A kapitalizmus – fejti ki Gates – emberek milliárdjainak életét jobbra fordította, de milliárdnyian vannak azok is, akik egyáltalán nem élnek jobban. Azok, akik nem képesek a piac számára értelmezhető módon megjeleníteni a szükségleteiket – írja körül Gates a pénzhiányt. Így aztán nem képesek kivergődni a nyomorból, és gyógyítható-megelőzhető betegségeknek esnek áldozatául. Az államok és a magánalapítványok éppen ezen igyekszenek segíteni, és igen jó eredményeket értek el. De ezen az úton túlságosan lassú az előrehaladás. Annak a módját kellene megtalálni, miként lehet a kapitalizmus számára vonzóvá tenni a probléma megoldását. Hogyan érhető el, hogy a tőke jót tegyen a szegényekkel, és közben még nyereség is keletkezzen?

Gates egyszer maga is tanúja volt, amint Bono, a rocksztár, aki az AIDS elleni védekezés érdekében vezet világméretű kampányt, telefonon egymás után hívta fel a legnagyobb világcégek legfelső vezetőit, és vette rá őket, hogy csatlakozzanak kampányához. Árucikkeikre kiteszik a (RED) mozgalom címkéjét (ettől bizonyára többet képesek eladni belőlük), s a bevétel egy részét az afrikai AIDS-járvány ellen küzdő szervezetnek utalják át. Az elmúlt másfél év alatt 100 millió dollár gyűlt össze erre a célra, 80 ezren jutottak így életmentő gyógyszerhez és 1,6 millió ember vehetett részt AIDS-szűrővizsgálaton. Az ilyen humanitárius és egyben üzleti megoldásokat nevezi Gates kreatív kapitalizmusnak.

A világ szegényei alkotják a lakosság kétharmadát, és összességükben irdatlan vásárlóerőt képviselnek: évente ötezer milliárd dollárt költenek. Bill Gatesnek meggyőződése, hogy ez nagy üzleti lehetőség, csak meg kell találni a módját. Kezdetben például a Microsoft számítógépeket vásárolt a szegényeknek, csakhogy ezzel nem alkalmazkodott a valós problémáikhoz. Azóta olyan berendezéseket fejlesztett ki, amelyeket az írástudatlanok is képesek használni, és olyan számítógépeket alkotott, amelyeket egyszerre több diák is használhat az iskolában.

Más cégeknek is hasonló a tapasztalatuk. Amikor a Vodafone 2000-ben megvett egy kenyai telefontársaságot, azt gondolta, hogy a helyi piac legfeljebb négyszázezer mobiltelefont képes felszívni. Ma több mint tízmillió van forgalomban. A megoldás elég egyszerű volt: nem percenként, hanem másodpercenként számláznak, így, ha valaki takarékos, az eredeti ár töredékéért telefonálhat. És telefonál is: a parasztok például telefonon tudják meg, melyik piacon mennyit kapnak a terményeikért. Továbbá számlapénz kezelésére is használják a telefont, vagyis nem kell készpénzzel utazniuk, és nem kell tartaniuk tőle, hogy útonállók áldozatává válnak.

Szellemes megoldást alkalmaz újabban az amerikai szövetségi állam is. Ha egy gyógyszergyártó cég kifejleszti egy nyugaton már nem, de a szegény országokban még mindig elterjedt kór ellenszerét, akkor egy másik terméke előrébb kerül az engedélyezési sorban. Ezzel akár egy évvel is előbb jelenhet meg egy-egy nagy hasznot hozó gyógyszer a piacon, s így megéri a cégnek, hogy például a malária legyőzésén is fáradozzon, ami pedig önmagában nem hozna nagy nyereséget, hiszen pontosan azok látnák hasznát, akik a legkevesebbet tudják fizetni érte.

Addig is, amíg újabb ötletek forgalomba nem kerülnek, Gates megpróbálja rávenni a nagy cégeket, hogy kutatókapacitásuk egy töredékét fordítsák a legszegényebbek problémáinak megoldására. Ez jobban hasonlít a hagyományos jótékonykodásra, mint a kreatív kapitalizmusra, de bevált. Ha nem is éppen csodaszer.