A törvény szerint három évnél tovább senkit sem lehet ítélet nélkül fogva tartani. Akit ennyi idő alatt nem sikerül elítélni, legfeljebb házi őrizetben őrizhető, amennyire őrizhető. Retteghetnek a nyomozást segítő tanúk és családjaik, és retteghetünk mindanynyian, hogy a Koszi-klán banditái eltűnnek, és újabb bűncselekményeket követnek el. (Szlovákiában éppen most tűnt el a dunaszerdahelyi vérengzés két vádlottja, ők öt évet töltöttek előzetesben.)

A közvetlen veszély nyilvánvaló. Ami nem nyilvánvaló, az a közvetett veszély. Az, hogy a kivételes eltereli a figyelmet arról, ami tömeges. Megerősít egy amúgy is erős jogállamellenes szemléletet, ami aztán a jogállam kiépítése helyett a jogállam leépítése felé sodorja a döntéshozókat.

A tömeges probléma ugyanis nem a kikerülés, hanem a bekerülés. Csaknem négyezer embert tartanak ma Magyarországon előzetes letartóztatásban. A foglyok több mint negyede ítélet nélkül ül. A nyomozó hatóságoknak a letartóztatásra irányuló kezdeményezésével az ügyészség és a bíróság az esetek túlnyomó többségében egyetért, a jogállami szűrők nagyon gyengék. Az ügyvédek és a jogvédő szervezetek tapasztalatai is azt mutatják, hogy az ügyészségi és a bírósági gyakorlattal alapvető bajok vannak. Nem jellemző, hogy kellő gondossággal vizsgálnák meg, valóban fennáll-e a szökés, a bűnismétlés vagy az eljárás akadályozásának komoly veszélye. Az sem, hogy döntéseiket konkrétan és alaposan indokolnák. Alapelv, hogy az előzetes letartóztatást a lehető legrövidebb időre kell korlátozni, annak időtartamát tehát az eljáró szerveknek a lehető legjobban ki kellene használniuk. Ehhez képest sokan hónapokat ülnek úgy, hogy az ügyükben semmilyen nyomozati cselekmény nem történik.

A társadalom nyomása pedig nem ennek a gyakorlatnak a javítására irányul, éppen ellenkezőleg. Jogállamban az az alapeset, az a normális, hogy akit nem ítéltek el, azt nem tartják fogva. A letartóztatás a kivétel. A büntetés vagy a büntetlenség az ítélettel kezdődik. Ezzel szemben ma Magyarországon az az uralkodó közfelfogás, hogy akit gyanúsítanak, őrizetbe vesznek, az bűnös, és börtönben a helye. A büntetés nem az ítélettel kezdődik, hanem az eljárással. És a büntetlenség is. Ha valakit az őrizetből elengednek, az máris "megúszta", "röhöghet a markába". Ezt a torz felfogást erősíti, hogy miközben sokakat indokolatlanul tartanak előzetesben (ami aztán persze az ítéletüket is befolyásolhatja!), kiengednek olyanokat, akiktől tényleg joggal retteg a környezetük.

Most néhány jogász azon töri a fejét, hogyan lehetne az egészen kivételes esetekre tekintettel valami egészen pici kiskaput nyitni - mégse kelljen kiengedni mindenkit három év után. Ez rossz irány. Egyrészt, ha van kiskapu, bármilyen kicsi, az már tágítható. És majd bővíti is a társadalmi nyomás és a hatóságok kényelemszeretete. Másrészt, ez a kiskapu föloldja a kényszert, hogy meghatározott időn belül ítélet szülessen. Márpedig ez nagyon fontos és jótékony kényszer. Inkább azon kellene töprengeni, miként lehet a házi őrizetet indokolt esetben valóságos és hatékony őrizetté tenni, miként lehet a veszélyeztetett tanúk és családjuk biztonságát erősíteni. De főleg azon: miként lehet az eljárásokat már eleve úgy megtervezni, az ügyeket úgy csoportosítani, az erőket úgy összpontosítani, a menetrendet úgy meghatározni, hogy ne kelljen kiengedni azokat, akiket nagyon nem kellene. Ha van kiskapu, akkor nincs gondolkodási kényszer.