Pedig néhány egyszerű kérdésből is kiderül, hogy az elképzelés megvalósíthatatlan, Mi lenne pl. a szakértő miniszterelnök szakterülete? A közgazdaság? A honvédelem? Az államigazgatás? A rendőrség? A külügyek? A mezőgazdaság? Mit mondhatna, mondjuk, egy közgazdász miniszterelnök, amikor kormánya egy csúnya külpolitikai hibát követ el? Hogy ő nem a külügyekben szakértő? És mitől lenne a szakértő szakértő? Hogy megvan a végzettsége? Mi van, ha kormányon kívüli szintén jeles szakértők nem adnak igazat a szakértő miniszterelnöknek?

Lengyel írásának érdekessége tehát nem annak tartalmában rejlik, hanem abban, amit elárul a magyar szellemi elit egy részének politikai és gazdasági képzeletéről. Ez az elit ugyanis egy olyan politikai berendezkedés kidolgozásán fáradozik, amely a rendszer legitimitását nem a népakaratra, hanem az általuk betöltött vezető szerepre építené. A folyamat, miként Lengyel cikke, két részből áll. Az első a nemzet által megválasztott - akár jobb-, akár baloldali - politikusok hitelességének szétverése, a második pedig a szellemi elit vezető szerepének a bebiztosítása.

Mi is bizonyíthatná Gyurcsány Ferenc "hiteltelenségét" jobban, mint az, hogy programja "egy három nap alatt írt, senkivel nem egyeztetett, hetedik változata" mindannak, aminek "az ellenkezőjét is mondta". Nem az a baj vele tehát, amit tartalmaz, hanem az, hogy rövid idő alatt lett megírva. Hogy a tényleges megfogalmazást hány hónapnyi előkészítés, konzultáció és kutatómunka előzte meg, nem számít. És az sem, hogy a korábbi programok, melyektől eltér, politikailag megvalósíthatatlannak bizonyultak. Lengyel szerint az sem demokratikus, hogy a miniszterelnök úgy terjeszti elképzeléseit az egész ország elé, ellenjavaslatokat kérve, hogy ahhoz mindenki hozzászólhat. A demokratikus megoldás szerinte az, ha a nyilvánosságra hozatalhoz előbb megszerzi egy elit - de legalább egy elnökség vagy egy választmány - hozzájárulását. És ha az "elnökség", amelynek összetételéhez nekünk, választópolgároknak semmi közünk sincs, nem támogatja az elképzelést? Akkor persze a miniszterelnök a demokrácia alapelveit sérti, ha elképzelését közvetlenül megosztja nemzetével... Hasonló logikával kell elítélni a rendkívüli kongresszus ötletét. Hát nem magát a demokráciát döngeti a miniszterelnök, amikor pártja legszélesebb tagságához szól a legszűkebb kör jóváhagyása nélkül?!

Lengyel László írásaiban rendszerint a közélet szereplőinek jellemével, képességeivel, személyiségével foglalkozik, azzal, aki beszél, aki cselekszik, nem azzal, amit mond és tesz. Tudjuk, hogy Lengyel szerint melyik politikusunk hasonlít a tigrishez, melyik valamely Shakespeare-hőshöz, de nem tudjuk, mi a Pénzügykutató vezérigazgatójának a véleménye a forint árfolyamáról. Cicero óta a nyugati civilizáció ezt a módszert - amelyet ad hominem érvelésnek nevez - gyanakvással, ha nem éppen megvetéssel fogadja. De ez a módszer a mai magyar közbeszéd szótára és nyelvtana. A hitelesség nem egy adott politikai programhoz, hanem egy adott személyiséghez fűződik, teljesen függetlenül az illető politikai programjától. Nem az a fontos kérdés, hogy miért van Magyarországnak annyi önkormányzata, mint az Egyesült Államoknak, harmincszor annyi, mint Svédországnak. Nem az a kérdés, hogy miért kell azok működtetésére évente elköltenünk 2400 milliárd forintot, fajlagosan a többszörösét bármely ország önkormányzati kiadásainak, nem is az a kérdés, hogy miért tudja az ellenzék ezt a döbbenetes pénzszórást, a feladatok ellátásához valóban szükséges összeg legalább kétszeresének elköltését az országra kényszeríteni, hanem az, hogy Orbán vagy Gyurcsány a tigris vagy a "szellemes", a pszihopata vagy a hazug, a tolvaj stb.

A magyarázat erre a meglehetősen groteszk helyzetre Tamás Pálnak és az MTA Szociológiai Intézetének ugyanebben a lapszámban ismertetett kutatása (Radikális újközép). Ebből az derül ki, hogy a magyar szavazók számára a népakarat nem elég a legitimitáshoz. A kormányzáshoz szükséges tekintély eléréséhez kell egy - a népakaratot is felülírni képes - hivatkozási pont, mint pl. az "erős kéz". Sólyom László alkotmány fölötti erkölcstana, vagy éppenséggel a "szakértői kormány" ennek a tekintélyelvű igénynek csak a finomabb változata, mert ezek az elképzelések is a népakaraton túlmenő kritériumokat keresik.

A magyar társadalom számára a kialakult helyzet a politikai vezetők hitványságának, következetlenségének, erkölcstelenségének és komolytalanságának a következménye. Tamás Pál kutatásai és az elmúlt hónapok eseményei viszont azt tükrözik, hogy ez a nemzet még nem tudja a konfliktusait feloldani valamiféle parancsszó nélkül. A bonyodalom abban a "valamiféle" szóban rejlik, mert nagyon nehéz eltalálni a demokrácia, illetve a parancsszó iránti igények arányát. Ezt mutatja mind Gyurcsány, mind Orbán helyzete. Az előbbi azért számíthat meghurcolására, mert nem támaszkodik eléggé a tekintélyelvű eszközökre, az utóbbi pedig azért, mert a demokráciába vetett bizalma bizonytalan.

A tekintélyelvű eszközök leépítésére nincs remény addig, amíg a szellemi elit hatalomra vágyik, amíg a társadalom úgy érzi - és helyesen érzi úgy -, hogy az elit mondanivalója nem a valóság felfedését, hanem valami burkolt hatalmi célt szolgál. A személyiségekkel és a jellemekkel foglalkozó írások pedig, ahogy azt már Cicero is megmondta, sohasem tudják elkerülni ezt a gyanút.

Róna Péter

közgazdász