Kalaf és az eke szarva

Rájöttem valamire, amíg a MüPá-ban a Turandotot néztem, aki már rég tudja, attól elnézést kérek. Azt hiszem, a Turandot keletkezésének története és a mondanivaló szorosan összetartozik. Miközben azon kesergünk, hogy Puccini nem tudta befejezni a darabot, és nagyot zökken a mű, amikor Liu halála után eljutunk az Alfano által összeeszkábált fináléig, akkor mintha magát a darabot nem értenénk.

A Turandot nem a végéről szól, hanem az elejéről, arról, hogy Kalaf megtalálja az élete értelmét, és attól kezdve nem lép le az útról. Próbálkozhatnak pénzzel, nővel, lelkiismerettel, nagyobb érdekkel és szenvedő milliókkal, őt nem izgatja semmi. Megy, amerre mennie kell. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy a végén odaér-e, ahová indult, fontosabb, hogy kezét az eke szarvára téve nem néz vissza, de jobbra vagy balra sem. És valószínűleg az operával is ez van, a befejezés csak szükséges rossz, arra való, hogy megerősítse bennünk: Puccini operája nem a fináléig tart.

Az előadás ettől még zavarba hozta a nézőt, mert pont olyan volt, amilyennek álmodja az ember, és mégsem. Szép, elegáns, okos, nem volt túlterhelve ötletekkel, de ha meg kellett mozdítani, akkor Kovalik Balázs megmozdította. Egészen egyszerű eszközökkel tudott hatásos lenni, például azzal, hogy a feliratokat nem a színpad fölé tette, hanem magára a díszletre, így a közönség nem az énekesek feje fölé bámult, hanem legfeljebb melléjük, leginkább azonban rájuk. És bár föl lehetett ismerni Kovalik szegedi operaházi rendezésének szellemét is, de megjelenik az a szalagokból álló fa, amelyet a pekingi olimpia záróünnepségén lehetett látni.

Jófajta rendezés a zene szolgálatában, csak a zene, vagyis a zene előadása nem elég erős mindehhez. Akik az Operában is éneklik a kisebb szerepeket, hozzák a formájukat: a három miniszter és a mandarin tökéletes biztonsággal énekelt. A főbb szereplők között viszont elég érthetetlennek tűnik Dejan Vacskov meghívása. Fiatal, éretlen basszushang, nincs benne sok öröm. Frank Poretta játszotta Kalafot, szép és könnyű, kicsit talán túl könnyű hangon, túlmozgásosan, ahogy a parodisták szokták a tenorokat utánozni, de tagadhatatlan bájjal. A fő attrakció azonban a két legismertebb hazai énekesnő, Rost Andrea és Lukács Gyöngyi Liuként és Turandotként.

Lukács Gyöngyi az egyszerűbb eset, szól a hangja, átjön a zenekaron, és nem süvít, nem sikoltozik, hanem énekel. Az alsó regiszter nagyon más színű, mint a felső, de legalább jobban érezni, mennyire megkínozza Puccini az énekesnőit. Rost Andreáé a legerőteljesebb alakítás. Lehet akadékoskodni, hogy egy kicsit túl erős a hangjában a vibrato, de nem számít, ha énekelni kezd, ott van, figyelni kell rá, és lehet is, mert nem csak szép, erős is a hangja. Valami még sincs rendben egész végig, és nem tudok másra gyanakodni, mint hogy Rost Andrea alkatilag nem alkalmas Liu szerepére. Mert Liu nemcsak áldozat, hanem az egyszerűség, tisztaság, a szerelemben feloldódás, Rost Andreának meg minden hangja és gesztusa kimódolt, begyakorolt, kitalált. Nem állítom, hogy ez feltétlenül legyőzhetetlen akadály, de ebben az előadásban, amelyben az énekesek kicsit mindig civilben maradnak, saját ruhában lépnek föl, magukat is játsszák, a szakadék szerep és szereplő között ott marad.

Stefan Soltész vezényelt, biztonsággal, a zenekar és a kórus jobban muzsikált, ahogy az Operaházban szokott, hogy mennyi maradt még bennük, azt nem lehet megmondani, de azt hiszem, nem túl sok.

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.