Düsseldorf, LTU stadion, Madonna koncert. A színhely a városi sportcsarnok - pályát erre az estére befedték, ami a hideg ellen remek (odakint 18 fok van, és fúj a szél), de az akusztikának nem sokat használ. A küzdőtér szélén Toi-Toi vécék sorakoznak, egy kivilágított szigeten sört, koktélokat és üdítőt mérnek - a németek tudják, hogyan kell az ilyesmit megszervezni. A nagyjából MTK-pálya méretű aréna nincs tele, de azért a négyötödét elfoglalja a közönség, főleg a drágább helyeket (a tudósító 140 euróért egy közepes árfekvésű sarokerkélyen üldögél). Elöl jórészt tinik ugrálnak: ők már második generációs Madonna-rajongók - amikor a művésznő a pályáját kezdte, akkor lehettek ugyanebben a korban a szüleik.

Az előzenekar nem igazán hozza lázba a közönséget, a hangulat olyan “sörsátoros”, a színpad két oldalán álló hatalmas, rózsaszín M betűk bágyadtan pislákolnak. Mintha a nyolcvanas években lennénk, a BS-ben, és a 100 Folk Celsiusra várnánk. Itt valami csodának kell történnie, különben a jelenlévők fele perceken belül elalszik...

Madonna fél tíz körül lép színre, és nekigyürkőzik a csodatételnek.

A koncert az első pillanattól az utolsóig hibátlan, ezt már az elején le kell szögezni. Minden másodperc, minden hang, minden mozdulat meg van írva, rendezve, koreografálva, be van gyakorolva, és elő van adva, elképzelhetetlen profizmussal, tényleg egyedülálló kép- és fénykompozíciókkal, tisztességes hangminőségben (ha valamihez hasonlítani szeretnénk: a kivitel legalább olyan színvonalú, mint tavaly a Népstadionban a Rolling Stones volt - csak sokkal-sokkal látványosabb, és a leghalványabb köze sincs a nosztalgiához). Nincs egy deka üresjárat sem a számok között, nincs önünneplés, pihentető közönségénekeltetés, sem lélegeztetőgép a színpad mögött. Van helyette egy ötvenéves csaj (jó karban lévő, izmos negyvenesnek látszik), aki két órán át vidáman bírja szívvel, tüdővel, lábbal, és persze fejjel is. Táncol, ugrókötelezik, lépcsőt mászik, gitározik, énekel - és ha közben néha (ritkán) kilóg is a playback, a munka és a teljesítmény letagadhatatlanul benne van. És amikor egy pillanatra abbahagyja a gitározást, kettőt tapsol a feje fölött, és egy szempillantás alatt az egész stadion talpon van, és - ezt majd tessék megfigyelni - aki egyszer felállt, az a végéig nemigen ül vissza többé. A program egyébként az új album dalaira épül, de az igazi hangulat a régi slágereknél alakul ki. Az ülőhelyek közönsége a Like A Prayer-nél kezd el először táncolni (és azt sem hagyják abba a az utolsó számig). A németek a maguk módján mulatni is nagyon tudnak, és Madonnára diszkózni, úgy, hogy ott áll majdnem karnyújtásnyira - ettől bizony a családanya-korú első generációsoktól a hotdog-árusokig mindenki beindul. A Like A Virgint úgy énekelik végig, hogy az egyetlen kíséret a tömeg tapsa – sajátos hangszerelés, de kétségtelenül van hangulata. Amúgy a zene gyakorlatilag CD-színvonalú, a kivetítők pengeélesek, és az a 3D-s vetítőoszlop a kifutó közepén, benne a zongorán ülve éneklő Madonnával... azt tényleg látni kell.

A La Isla Bonita egy mókás ön-feldolgozás a Gypsy King stílusában (hasonlóan ahhoz, ahogy a Live Earth-ön előadták), ez mondjuk eredetiben jobb, de így is bőven vállalható.

McCain, a republikánus elnökjelölt egyébként tényleg feltűnik egy pillanatra a kivetítőn, és valóban csak néhány képkocka választja el Hitlertől (ami a német közönség reakcióit figyelme láthatóan több mint pikáns, még úgy is, hogy pár perc alatt Carteren, Bill Gatesen és Teréz anyán keresztül egészen Barack Obamáig jutunk).

A Give it to me egy fergeteges össztánc - és vége. Nincs ráadás, se visszatapsolás, a közönség fegyelmezetten hazaindul. – Jobb volt, mint az első – mondja mellettem egy huszonéves pár fiú tagja (arra utalva, hogy a díva két éve már fellépett egyszer Düsseldorfban). -Igen, és lehet hogy ez volt az utolsó – feleli a lány, azt a közkeletű pletykát visszhangozva, amely szerint ezt a turnét talán nem követi már újabb. Ha így lesz, kár lesz – ez a legkevesebb, amit hozzáfűzhetünk.