A budapesti Szabadság tér környékén szombaton mindenütt csak rendőröket látni, a környező utcákat lezárták. A Kossuth téren nyugodt a helyzet, az Olimpiai park felé haladva már-már elfelejtem, hogy a tüntetések napja van. A park bejáratánál hemzsegnek a rendőrök, a területet kordonnal zárták körbe. Itt tüntetnek a romák.

Kevesen vagyunk, pár százan. Mintha egy iskolai évnyitón lennénk: hosszú, tömött sorokba rendeződtek az emberek. Az egymás mellett futó sorok első tagjai egy-egy táblát tartanak a magasban: Hőgyész, Baranya, ki honnan jött. A hangulat feszült, mindenki próbál akklimatizálódni a nem mindennapi helyzethez. Az idő múlásával egyre csak jönnek az emberek, mint kiderült, a program azért csúszik vagy egy órát, hogy a vidékről érkezőket bevárják. Mire elkezdődik a program, már több, mint ezren vagyunk.

- Három busszal jöttünk vagy százan Bács-Kiskunból – mondja egy harmincas nő. Elárulja, nem volt vita: eljönnek és kész. - Mink is ugyanolyan egyenrangú emberek vagyunk, mint mások. Ezt értsék már meg! - mondja harcosan. - Elég volt az elnyomatásból! - szól közbe egy fiatalabb lány, majd így folytatja: ugyanúgy tiszteljenek minket is, mint másokat. Ne különböztessenek meg a színünk miatt. - Nem a színünk, a fajtánk miatt - korrigálja barátnője.

Sokan persze otthon maradtak: ki ezért, ki azért. Van, aki nem érzi úgy, hogy egy pesti tüntetés bármin is változtatna, van, aki pedig egyenesen félt eljönni. Ki tudja, mi történik itt. Volt olyan is, aki a buszon gondolta meg magát és nem szállt le róla. Egy kisgyermekes asszony például, aki csak annyit mondott: gondolnom kell a családomra...
„Megértem őket is: ki tudja, még a Dunában köt ki valaki...”

Amikor a Bács-Kiskun megyei helyzetről kérdezek, csak úgy ömlik belőlük a szó. - Az iskolában, a munkahelyen... előítélet mindenütt. Kiebrudalják a gyereket, megbuktatják, mert nem bírják a pofáját - mondja egy családos anya. Az eddig hallgatag tizenéves fiú is megszólal: ha eltűnik valami, azonnal ránk mutogatnak. Nem engednek be a diszkóba. Megmondják az arcunkba: színes bőrűeknek nincs itt helyük. Az anyukámat meg nem veszik fel sehova dolgozni. Meglátják, s máris betelt az állás – sorolja. - Nekem nem cigányos a nevem – szól közbe egy huszonéves lány. - Engem behívnak a beszélgetésre, de amint meglátnak, hirtelen nincs munka.
„Akinek pedig cigányos a neve és a bőre is sötét, annak annyi.”

Azt mondják, a fővárosban a legrosszabb a helyzet. Itt már nagyon elfajultak a dolgok. -  De már nálunk is kezdődik... Ha ez így folytatódik, baj lesz belőle. Nem egy házat, családot rombolt már szét a gárda -  mondják egymás szavába vágva.
„A zsidókat már kiirtották, most mi jövünk!"

Véget ért a program az Olimpiai parkban, elhagyjuk a helyszínt. A tömeg a Széchenyi rakparton halad tovább. Lovasrendőrök és kommandósok sorakoznak a park bejáratánál: pár fiatal integet, a többség lefagy a látványtól. Barátok, nagycsaládok, egy faluból jövők együtt vonulnak.

 

"A jobboldal egésze, az nem ilyen"

Fiatal fiú mellé sodródom. Dabasról érkezett a barátaival. A helikoptereknek korábban mosolyogva integető fiú elkomorodik, amint beszélgetni kezdünk. - Elegünk van már nagyon! – szögezi le. Elegünk van a fajgyűlöletből, egyszerűen mindenhol ott van: az óvodában, az iskolában, a munkában – sorolja. Mit szeretnénk?- teszi fel a kérdést. A válasz egyszerű: nyugalmat akarunk végre. Szeretnénk tanulni, munkába járni és békében élni – foglalja össze ittlétének okát.

Véleménye szerint a szegénység a legfőbb probléma, és persze a fajgyűlölet. - Ez így együtt, ebben a formában már elviselhetetlen – summáz a fiú. Mint mondja, náluk is járt már a gárda. - Ők voltak vagy százan, mi meg csak tizenöten – emlékszik vissza.
„Ezt már nem lehet hagyni. Nem akarunk erőszakot, de ha a kormány nem véd meg minket, akkor megvédjük mi magunkat.”

- Meg kell mutatnunk, hogy összetartunk! - ismételgeti egy középkorú férfi. - Mi is magyarok vagyunk, mi is ide tartozunk. Nekem is az van a személyimben, hogy magyar vagyok – horkan fel. - Ha elvágom a kezem, nekem is fáj. Nekem is piros vér folyik az ereimben – folytatja a férfi, aki a rokonaival érkezett Érdről. Felesége ingatja a fejét: azt szeretném, ha a gyerekeinknek jobb jövőjük lenne. Nyugodtan járhassanak iskolába, ne szegregálják mindig őket.
"Ki vagyunk túrva a társadalomból!"

Fiatalok, idősebbek egyaránt demonstrálnak. A gyerekeket azonban csak nagyon kevesen hozták magukkal. - Már csak az kéne, az az egy gyerekem van csak – mondja egy hevesi fiatalember. - Azért vagyunk itt, hogy az egyre erősödő szélsőségek ellen fellépjünk. A jövőnkért, a gyerekeinkért – magyarázza, majd hozzáfűzi: nem durvulhatnak el a dolgok, bár egyre inkább sodródunk afelé. Lassan már az iskolába is alig merem elengedni a gyerekemet.
„Nem fogjuk tétlenül nézni, hogy bárki is féljen ebben az országban. Lássák csak, hogy itt is van összetartás. Az erőszakot meg kell előzni, de ha kell, megvédjük magunkat.”