Ámde hogyan rendelkezhetnénk, ha egyszer demokráciában, és nem tekintélyuralomban élünk? Persze, megfordítva is: miért hiányoljuk ezeket a tekintélyeket, ahelyett, hogy örülnénk hiányuknak? Miért olyan nyugtalanító, olyan zűrzavaros számunkra a szabadság rendje, amely nem tűri meg magában az efféle tekintélyeket? Talán még nem ismerjük kellőképpen, és ezért nem is szeretjük eléggé a szabadságot? Talán hiányzik belőlünk a közös életre való képesség, a politikai értelemben vett testvériesség érzése, hiszen a szabadság vagy a mi osztatlanul közös javunk vagy semmi és senkié? Akkor hát alapozzuk a politikai közösséget valami másra, mondjuk valamilyen esztelenségre, ami ugyan kevésbé megnyerő, ámde vitathatatlan?

"A világ legesztelenebb dolgai is roppant ésszerűvé válnak az emberek fejében uralkodó zűrzavar miatt. Van-e oktalanabb valami, mint az, hogy egy állam kormányzására a királynő elsőszülött fiát választjuk? - tette fel szinte kortársaival évődve évszázadokkal ezelőtt a kérdést Blaise Pascal. - Kinek jutna eszébe a legjobb családból származó utast választani a hajó kormányzására? Az ilyen törvény nevetséges és helytelen lenne; mivel azonban az emberek esztelenek, és mindig is azok maradnak, ésszerűvé és igazságossá válik, mert ugyan kit válasszanak? A legerényesebbet és legalkalmasabbat? Azonnal hajba kapnánk, hiszen mindenki azt állítja magáról, hogy ő ez a legerényesebb és legalkalmasabb. Kössük hát valami vitathatatlan tulajdonsághoz ezt a rávalóságot! Válasszuk a király legidősebb fiúgyermekét; ez világos, efelett nem lehet vitatkozni. Ennél jobbat nem tud a józan ész, mert a polgárháború minden bajok legnagyobbika."

Minden bajunk - a bajok e legnagyobbikát is beleértve - abból származik tehát, hogy szabadságban élünk, ahol minden alapelv megkérdőjelezhető, minden tekintély kikezdhető, minden szabály vitatható, lévén az ésszerűségnek alávetve. Arról, ki kerül kormányra és meddig maradhat kormányon, szintén nem valamilyen vitathatatlan származási véletlen vagy hitbéli csoda dönt, hanem, hogy a választók többsége kit talál "legerényesebbnek", és meddig lát "legalkalmasabbnak" erre. Mivel pedig ez vitatható, rögvest hajba is kapnak rajta, kitör a zűrzavar, kezdetét veszi a hatalmi vetélkedés, amelyből személyes viszály, majd politikai lejárató és megsemmisítő háború lesz, amely mindaddig tart, amíg meg nem jelenik a vitathatatlan tekintély. Ámde mikor vitathatatlan egy tekintély? Akkor, ha senkinek nem lehet vele szemben igaza. És vajon miféle tekintély az, amellyel szemben senkinek nem lehet igaza? Isteni tekintély, mellyel bárkit ruháznak is föl, azzal az értelem és a szabadság törvénye fölé emelik. Így lép a minden tekintélyt deszakralizáló szabadság helyére a szakralizált önkény tekintélye.

De honnan érkezhetne e zűrzavaros politikai világba efféle kikezdhetetlen vagy vitathatatlan tekintély? Csakis a politika világán túlról. Végső soron a képzelt egek valamelyikéből. Egyfelől a transzcendens Isten Egéből szállhat alá, másfelől a politika világához képest szintén transzcendens Tudomány Egéből. Az egyik tekintély letéteményese a Tudós, a Szakember, aki számokkal operál, a másiké a Karizmatikus Hős, a Szent, a Küldetéses Ember, aki csodákkal nyűgözi le a szabadságtól megzavarodottakat. Az egyik a Tudomány Istenének megkérdőjelezhetetlen igazságát szegezi szembe a politika szánalmas kis igazságaival, méghozzá könyörtelenül: "Nincs mese! A tudományos igazságot nem lehet szavazással leváltani! Vagy elfogadjátok és követitek, vagy végetek van!" A másik vitathatatlan tekintély a Mennyek Istenének igazságát fordítja szembe a politikával mint világszédelgéssel és ördögi praktikával, hogy aztán e vitathatatlan igazságnak - az Egész Igazságnak - egyedüli tudójaként és letéteményeseként kerekedjen felül az igazság morzsáin veszekedő szánalmas politikai vetélytársakon.

Kell-e mondanunk, hogy e kétféle vitathatatlan tekintély összecsapásából melyiknek kell kikerülnie győztesen? Természetesen a vitathatatlanabbnak. Bármennyire igaz ugyanis, hogy a tudomány korunk új vallásává kezd kocsonyásodni, a tudományos igazság mégsem vetkőzhet ki teljesen eredeti természetéből. Márpedig a tudományos igazsághoz éppannyira hozzátartozik cáfolhatósága, mint az isteni igazsághoz cáfolhatatlansága. Az isteni igazságon kívül (vagy hiszel benne, vagy nem) csak a művészi igazság cáfolhatatlan még (vagy tetszik neked a mű, vagy nem), a tudományos igazság azonban vagy cáfolható, vagy nem tudományos igazság. Ezen az alapvető "fogyatékosságán" kívül a tudományos igazság személytelen és kissé vérszegény is, és - mi tagadás - a tudomány csodáiba vetett gyermekded hit mellett az értelemtől is követel némi erőfeszítést (hacsak nem nyelik el teljesen a szórakoztató élménykultúra műfajai, akkor azonban már nem is tudomány többé).

Mi következik mindebből azon kívül, hogy a vitathatatlan szakértői tekintélyre alapozott kormányzás nyilvánvalóan csak az átmenetet jelentheti a még vitathatatlanabb isteni tekintélyre alapozott kormányzáshoz, a szakértői ész zsarnoksága átmenet lehet csupán a nem demokratikus elfejlődés (vagy visszafejlődés) útján a népi teokráciához: Vox Populi - Vox Dei. Az következik, hogy végül is választani kell a cáfolhatatlan tekintély vallási és esztétikai megalapozása között. Egy politikusnak a hatalom gyakorlására való alkalmasságát, kormányzásra való rátermettségét és egész politikai teljesítményét vagy a cáfolhatatlan vallási, vagy az éppannyira cáfolhatatlan esztétikai igazság alapozhatja csak meg.

Így a politikus és a politikai teljesítmény egyfelől műalkotássá, az állampolgári közösség esztétikai ízlésközösséggé válik, amelyben a tetszés/nemtetszés kritériuma mentén fogadnak el vagy utasítanak el valakit vagy valamit. Ennek felel meg a modern politikum - a politikai hatalom, a politikai vezetők, a politikai tettek és események - korántsem új keletű esztétizálása. Másfelől a politikus orákulummá, beavató pappá, zord prófétává, Felkentté, Isten Atlétájává, karizmatikus hőssé válik, akinek tekintélye csodán és isteni kinyilatkoztatáson alapul. Ennek felel meg a politika teológiai újraalapozása.

Az egyik választás a piaci tömegkultúra élmény- és látványosságformáiban valósul meg, a másik a politikai kategóriák teológiai átírásában (helyesebben: visszaírásában), közelebbről: az állam egyházzá változtatásában, a modern deszakralizált politikai hatalom reszakralizálásában és a nemzetvallás politikai liturgiájának élmény- és látványosságformáiban. A lényeg az, hogy a szabadság minden tekintélyi rendet aláásó, minden vitathatatlan tekintélyt szertefoszlató hatalma - a zűrzavar - mielőbb érjen véget, az élmény és az önkény vitathatatlan tekintélye pedig erősödjön meg, és foglalja el őt megillető helyét az államban. Kezdődjék a hipnózis, a varázslat, az álom. A nyulak már alig várják, hogy elindulhassanak a csörgőkígyó kitátott szája felé.