Mi az az erő, ami benn tartja az embereket a dugóban ma is, holnap is? Nem találom a választ. Az ember egyik legnagyobb előnye az egyéb intelligens életformákkal szemben a földön, hogy jól tudja az időbeliséget kezelni, tud jól extrapolálni, például a múltból a jövőbe. Ha száz embert megkérdezünk, hogy lesz-e brutál dugó holnap a körúton, száz tudja, hogy lesz. Jól tudják, sajnos. De akkor száz autósból miért ül vissza mind a száz, ha nem százegy holnap is a kocsijába, hogy végigpöfögje a Nagykörutat - oda is, vissza is? Mi az az erő, ami a hülyeségnél is hatalmasabb? Ami odaláncolja az embereket a nyilvánvaló ostobasághoz? Mi teszi a bedugulást annyira vonzóvá, hogy arra esik a választás mindennap? Pedig a városi közlekedésnek léteznek kiváló alternatívái. A dugóban ácsorgás pedig - valljuk be - sem pénzben, sem időben, sem lelkileg, sem fizikailag nem éri meg. Jó, szól a zene, és hátra lehet dőlni. De azt lehet, s tán jobb is két órával korábban, otthon, a családdal.

Olyasmit, hogy kollektív felelősség, globális felmelegedés vagy esőerdő-pusztítás pl. a biodízel miatt, már szóba sem merek hozni. De minek is? A helyi hatások önmagukban is elég vészjóslóak. Nemrég egy hetet a Mátrában töltöttem, és utána az első nagykörutas napon, amikor még nem voltam hozzászokva a szén- és kén-dioxid triphez, konkrét tudatmódosult élményem volt félórás budapesti bringázás után. Szédülés, fejfájás, módosult érzékállapotok stb. Persze a tolerancia - amiért életminőségünk romlásával és élettartamunk rövidülésével fizetünk - hamar kialakul, a szervezet gyorsan becsuk és szűköl, amíg újra át nem járja a friss levegő. Csak legyek már megint Budapesttől távol - mondhatnám, de, kérem szépen, itt élek, ez a lakhelyem, itt vannak a barátaim, itt szeretek lenni.

Úgyhogy gondolkozzunk csak: tényleg hozzátartozik a városi léthez a konstans szmog, a zaj, a kosz, a bűz? Tényleg az egy város definíciója, hogy ott sok ótó pöfög az orrom alá, és néha még le is dudál, akinek épp az oldja a dugóstresszét? Valami nagyon alapvető dolog nincsen itt rendben! De mit lehet tenni? A racionális gondolkodás bizonyítottan nem győzi le az emberi hülyeséget, nem várható el társadalmunktól. Gondoljunk csak a kőkemény cigarettaellenes kampányra a - dohánnyal teli - cigarettásdobozokon, ahol a csomagolásról is szinte lenyúló hatalmas fekete felirat egyszerűen, tárgyilagosan figyelmeztet: "Nem érted? MEG FOGSZ HALNI!" Nem érti. Én is kiírhatom magamra: "Holnap is dugó lesz! Ne ülj autóba! Nem éri meg. Kihalunk miattatok, te is meg én is, mindenki..." Talán még meg is zenésítené valaki a szöveget, ha sok helyen kinn van, de annál kevésbé lesz értelme a szavaknak.

 

Mivel hathatnánk akkor az emberekre? Ahol a racionalitás nem elég erős, még segíthet a hit. De mit kéne mondani / tenni / sugallni / éreztetni, hogy mindenki ráébredjen, eddig rosszul döntött? Nem nagy dolog csak egy szem autót letenni, bringára vagy villamosra váltani, mégis kivitelezhetetlennek tűnik, ugye? A legbaljósabb gondolatom az, hogy esetleg az embereknek "jó ez így, ahogy van". Ettől persze összeszorul a gyomrom, mert ennél rémisztőbb és kezelhetetlenebb magyarázat nem létezik. Viszont egy szörnyű állapot is lehet adott helyen és időben a legjobb, ha túl kicsi és rossz a választék, vagy kevés a tapasztalat, a képzelőerő. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, amit úgy is fogalmazhatnánk, hogy aki egyszer látta bármelyik istent vagy démont, többé nem kételkedik a létezésében.

Jöjjön tehát a javaslat, ami mindenkitől keveset igényel, mégis hatalmas közös eredményre vezethet. Szeptember 22-én, az európai autómentes napon idézzük meg a körúton az "istenit". Azt, ami sokkal jobb, mint a jelen, mindenkinek, egyaránt. Mutassuk meg, hogy létezik alternatíva, amiért nem is kell sokat tenni, és amiben lehet hinni azután. Legyen az idei autómentes nap igazán AUTÓMENTES, amit majd sok másik követhet. Közlekedjen aznap mindenki villamossal, biciklivel vagy gyalog. Csak egy nap. Hátha kinyílik a szemünk, és új világ tárul elénk.

A szerző fizikus