- Bekapcsoltam a magyar tévét, és depreszsziós lettem...

- Nyugodt lehet, akkoriban én is. Képzelje el, ahogy az amerikai show-műsorgyárak után belépek a Magyar Televízió 37 évvel ezelőtti stúdiójába, ahol három hatalmas, nehezen mozgatható, mint hírlett, az egészségre sem teljesen ártalmatlan kamera árválkodott. Amit most maga látott kinn, technikailag nyilvánvalóan sokkal fejlettebb, de elhiheti, akkor végképp fényévekre jártak tőlünk. Nekem fél évbe telt, mire visszazökkentem, és tudomásul vettem, hogy itt kell folytatnom, akármennyire is láttam, hogy amit kinn tapasztaltam, egyszerűen más nagyságrend. Abszolút zavarban voltam. Azért mentem ki, hogy mérce mellé álljak. De két eredményt kaptam. Egyrészt azt mondhattam magamnak: tulajdonképpen tudok annyit, mint ez a David Frost vagy Dick Cavett, de legalábbis nem vagyok rosszabb riporter. Másrészt tudomásul kellett vennem, hogy hiába. Egy kis falu harmadosztályú futballcsapatában lőhetem a legtöbb gólt, ha nem igazolhatok el, egész életemben ott játszom majd. Márpedig a mi mesterségünket csak az anyanyelvén művelheti az ember, tehát átigazolásra nincs mód. Így szépen csöndben, vélekedtem, meg kell teremtenem a feltételeket, hogy a saját elképzeléseim mentén tudjak dolgozni.

- Erre a kinti professzionális keretek között volt vagy van esélye bárkinek?

- Látszott, hogy ha ott születek, és
"talent" vagyok, ahogy ők hívták a képernyőst, akkor bizony nincs visszabeszélés, be kell állni a sorba, és majd ők megmondják, mi a teendő.

- Gondolom, nem lett volna ínyére...

- Rájöttem, hogy bő tízéves szakmai gyakorlattal a hátam mögött számomra a televízió messze fölértékelődött valós szerepéhez képest. Nem médiumnak tekintettem, amely részben informáló, többnyire szórakoztató műsort gyárt, szó szerint: mű sort. Abban a hitben voltam, hogy nem ez a televíziózás célja, hanem hogy a lehetőségek szerint a valóságot tükrözze, azt adja közre.

- Azt ne mondja, hogy Amerikában ábrándult ki a televíziózásból!

- Csak azt mondom, hogy megdöbbentett, és abszurd volt. Az első éjszakámon bekapcsoltam a tévét. Egyrészt beleszédültem a több száz állomásba, másrészt egyszerűen nem értettem, hogy miért szakítják meg az adást újra meg újra reklámmal. Az ottani egyetemi kurzus végére már azt is tudtam, hogy a sorozatok forgatókönyveibe "al"-csúcspontokat írnak, hogy jó helyen jöjjön a reklám. Mit gondol, Columbo hadnagy miért fordul vissza időről időre az ajtóban, és mondja: "volna itt még valami"? Majd előbb nem a valami jön, hanem a reklám. A Berkeley Egyetemen felkértek, hogy a kelet-közép-európai televíziózásról tartsak előadást. Amikor kiderült, hogy nálunk nincs reklám, egy diák megkérdezte, akkor mégis minek televíziózunk? Kezdtem volna magyarázni neki, hogy Magyarországon a tévét is az állam fizeti, így a műsort tekintve a néző az ítész, a reklámot pedig nem viselné el?

- Ahol a reklám miatt csakis a nézettség számít, ott végképp a néző az ítész, nem?

- Ebbe az illúzióba ne ringassa magát! Az ítésznek szánt nézőt a saját képére és igényére formálta és formálja a televízió. Ennek már itthon is szemtanúja lehet. Azt néz, amit kap. Nem mondhatja, hogy a reklámot is igényli! Ránevelték, megszokta.

- A műsorokról beszélek. Nézett műsort kell gyártani, hogy a reklám eljusson az emberekhez.

- És nagy nézettség mikor lesz? Ha szélesebb tömegek számára teszem befogadhatóvá és szórakoztatóvá a műsort. Tehát lejjebb viszem a színvonalat.

- A Big Brother az egyik legnagyobb amerikai hálózaton már a tizedik évadnál tart. De ugyanezen a csatornán közvetlenül előtte megy a világ legigényesebb, legprofibb, legtekintélyesebb riportműsora, a "60 minutes". Miért csak a valóságshow-t vesszük át?

- Legyünk reálisak! Ahol a 60 minutes készül, anyagilag, gazdaságilag, politikailag erősebb, fontosabb hely. Hogyan állítaná elő Magyarország?

- Ahogyan a Big Brothert!

- Na ne vicceljen! Civileket bezavarni egy stúdióba csak gázsi kérdése. Ugyanakkor, gondoljon bele, mondjuk, hogy a tehetséges, verzátus magyar riporter felhívja Kadhafit: kéne egy interjú arról, hogy a minisztériumokat meg akarja szüntetni! Sikerülne? De a "60 minutes" megcsinálja, megcsinálhatja a maga hátterével.

- Magyarországon is van elég téma.

- De mi nem vagyunk fontos helyén a világnak, és nem vagyunk fontos eleme sem. Ez egy picike ország, a jelentőségét mi magunk adjuk.

- Akkor a tanár úr miről készített műsort 50 évig?

- Soha nem a "60 minutes" készségével és ambícióival dolgoztam. Amerikából hazatérve felmértem, mire van lehetőségem. Talkshow helyett jött az Ötszemközt, ami mindenben pontosan az ellenkezője volt az amerikai beszélgetős műsoroknak. Aztán érdekes embereket mutattam, és ha volt elég tehetségem, nemcsak az érdekességet, hanem valami általánosabbat is. A kar nélküli Erzsikéből nem az érdekelt, hogy a lábával cigarettázott, hanem hogy hogyan küzdött meg a sorscsapással, és élt teljes életet.

- Ma csak a csonkokat mutatják.

- Az utódok nem vétkesek, a közeg lett ilyen.

- Elbutultunk?

- Felszínesek lettünk. Abszurd hasonlat: ha holnaptól eltűnne a szépirodalom a könyvtárakból, és csak a bestseller meg a ponyva maradna, egy idő után általánosan csökkenne az emberek szellemi színvonala. Nézze meg ezt a számomra tökéletesen megmagyarázhatatlan műsort, amelyben vacsorát főznek! Erről szól! És úgy megverte nézettségben az olimpiát, hogy csak na.

- Nyilván szórakoztat.

- El nem tudom képzelni, mit lehet ezen szórakozni.

- Nézik.

- Ez már eredmény, ugyebár?

- Rendben. De a vacsoracsaták előtt vagy után, odakint láttam bátor politikai riportereket, egyikük például az angol belügyminiszternek tizenötödször is feltette ugyanazt a kérdést, mert kerülgette a választ.

- Ne feledje, hogy sokkal nagyobb a verseny a riporterek között, így a szelekció is szigorúbb! Az én időmben a "tévés dolgozó" kiválasztásánál az volt az elsődleges szempont, hogy az illető politikailag lojális-e.

- A közszolgálati televízióban ez ma is így van, csak négyévente más számít annak, nem?

- Mondjuk úgy, a politikai lojalitás ma is érvényesül. Annak ellenére, hogy a médium önmagát tárgyilagosnak és elfogulatlannak nevezi. A legtöbb, amit egy magyar televízió megtehet, hogy minimális szintre korlátozza a politikát. A kereskedelmiek például ezt választják. Ezzel azonban önmagukat fokozzák le, és így lesz a híradóban az ürgeöntés fontosabb, mint a grúziai helyzet.

- Már ameddig nézünk híradót...

- Előbb-utóbb valószínűleg valóban nem televíziózunk majd, és a tévé helyén a sarokban egy multifunkcionális valami lesz, amivel hol bevásárolunk, hol filmet nézünk, hol lexikonként használjuk, és ez az eszköz egyszerre hozza el mindazt, amit szellemi fejlődésünk vagy nyomorunk megkíván.

- Ez nyilván az internetre hasonlít majd inkább, mint a televízióra... Ebben az új médiumban, bármi legyen is a formája, milyen szerep juthat a televíziós arcnak?

- Sok aktív tévés azzal áltatja magát, hogy fontosabbá válik. Én, aki már nem vagyok aktív, az ellenkezőjét mondom. A globalitás nem segíti az egyént. Persze én könnyen beszélek, túl vagyok rajta.

- De velünk mi lesz?!

- Nem olyan gyorsan tanul meg ez az ország angolul, és nem olyan gyorsan veszíti el végleg jelentőségét a televízió. A maga korosztályának még marad idő.

- Arra, hogy beálljon a sorba?

- Arra, hogy kitalálja saját magát. Ha meg akarja csinálni magát, úgysem tud beállni a sorba, mert oda csak azok állnak, akik szó nélkül tudomásul veszik, elfogadják, hogy a televíziót anyagi célok motiválják, meg nekik úgysincs saját hangjuk, törekvésük.

- Tegyük fel, hogy van. De lehet egy olyan médiumban bármit is mondani, ahol közvetlenül a csontsovány öt-hat éves iraki árvák előtt és után méregdrága autókat reklámoznak?

- Jó kérdés, de a választ nem tudom. Amúgy meg ez a kérdés mesze túlmutat a televíziózás gondjain.

- Az amerikai és az európai gondolkodók is kiüresedettnek, üzenet nélkülinek, jelentőségét vesztettnek találják a televíziót.

- Az elsekélyesedés visszafordíthatatlan. De a televízió most tölti be azt a funkciót, amire kitalálták. Folyton mondogatom, hogy az én időmben diszfunkcionális volt. Akkor, a körülmények hatására, meszsze meghaladta saját jelentőségét.

- Tehát a szocializmusnak köszönhető, hogy egyáltalán volt a magyar televíziózásnak úgynevezett aranykora?

- Paradox módon igen. Annak a kényszerhelyzetnek, amelyet a szocialista viszonyok szabtak a tévére. Akármennyire szeretnék is hűséges nyilatkozója lenni napjainknak, nem tudok mást mondani. Nem lehetett átkapcsolni, az alkotókra volt bízva, hogy mivel traktálják a publikumot.

- A magyar televíziós újságírók közül sokan fásultnak tűnnek. Amikor világszerte híres riporterekkel találkoztam, mint például Christiane Amanpour vagy Jeremy Paxman, ők hivatástudatról és küldetésről beszéltek, a televíziót az informált demokrácia zálogaként és az egyik legfontosabb kontrollként aposztrofálták, szinte lelket öntöttek a magyar riportertanoncba.

- A cinizmusba pácolt szkepszis magyar betegség. Amanpour és Paxman nemcsak hogy megtaláltak egy hivatást, hanem úgy művelhetik, hogy rangjuk van. Rajta tartják az ujjukat a világ ütőerén, és ez a legfőbb ambíciójuk. Aki frusztrálva érzi magát, aki nem érzi, hogy kifuthatja a formáját - ezt egyébként sok szaktársunk érzi anélkül, hogy lenne mit kifutnia -, előbb-utóbb cinikus lesz. Amanpour mit akarhatna még? A legjobbnak tartják a szakmájában, s ez azzal is jár, hogy van mire szerénynek lennie. Itt meg a többség frusztráltnak hiszi magát, pedig csak arról van szó, hogy már meghaladta a saját képességei lehetőségét. Ha megkérdezné egyiküktől, hogy mit szeretne még, kiderülne, hogy semmit, esetleg több pénzt. Nem azért verné az asztalt, hogy hagyják őt dolgozni. Nem hiszem el, hogy ha tehetséges az ember és akar, ne tudna dolgozni. A maga példájával kell élnem. Végül is miért éppen maga férkőzött oda egy éve Bill Clintonhoz?

- Szerencsém volt.

- Tudja, hányszor volt nekem is szerencsém? A mázli csak az esély. De minek ment oda? Ki ment még oda? Akik nyafognak, nem mennek, csak nyafognak, hogy nem adott interjút. Visszatérve a legelejére, vigyázzon, mert ha magán is eluralkodik ez a depresszió, és utat veszít, nagyon nehéz élete lesz. Ha nem éri be az itthoni lehetőségekkel, lehetetlen helyzetbe kerülhet. Mondhatnám, hogy meneküljön, hagyja az egészet a fenébe! De nem, mert biztosan van még mód, hogy megteremtse - bárhová fordul is a mesterségünk útja - a saját világát. Csak azt ne kérdezze, hogyan, mert nem tudom.