Mindazonáltal a helyzet érdemben az orosz-grúz háborúval nem sokat változott, és a csővezetékek kapcsán folytatott lojalitási vitának vajmi kevés köze van az ország valós energiapolitikai dilemmáihoz.

Az orosz-grúz háború kapcsán a Grúzián áthaladó két fontos vezeték - a Baku-Ceyhan olaj- és a Baku-Erzurum gázvezeték - nem szenvedett károkat. Ez már csak azért is figyelemre méltó fejlemény, mert egy kompresszorállomás nem túl bonyolult lebombázása hosszú időre érdemben csökkenthette volna a szállítási kapacitást, esetleg teljesen leállítva az exportot. Ezzel szemben az oroszok tiszteletben tartották a nyugatiak nehézsúlyú grúziai érdekeit. Ebből a szempontból a pohár félig tele, félig üres. Az útvonal biztonságos, hiszen most sem történt semmi baja. De könnyen történhetett volna, és ki tudja, mi történik még arrafelé. Figyelemre méltó, hogy mind az amerikaiak, mind az oroszok az első értelmezést választották. A hivatalos washingtoni retorika kétségbeesetten igyekszik bizonygatni, hogy a háborúnak nincsenek közvetlen energiapolitikai vonzatai, és a grúz tranzit biztonságos. Az oroszok nyilván somolyognak és ködösítenek. Ezzel szemben Kelet-Európában újra kitört az orosz gázfrász, és bizton állítható, hogy idővel az energetikai következmények latolgatása még fajsúlyosabb lesz.

Ezek közül jelen pillanatban egyetlenegy tűnik igazán jelentősnek. Nevezetesen az a tény, hogy az orosz-amerikai viszony feltehetően hosszabb időre befagyott, míg a potenciális posztszovjet exportőrök kifejezetten nem kívánnak választani Moszkva és Washington közül. Ha pedig választani kell, akkor még mindig inkább bíznak a létező, régi és kiismert orosz kapcsolatban, mint az új és bizonytalan amerikaiban. Nem véletlen, hogy a térség utolsó nagy, Oroszországot elkerülő vezetékét 2005-ben, a Moszkva-Washington viszony alkonyán helyezték üzembe. Nem véletlen az sem, hogy Ilham Aliyev lényegében rácsapta a z ajtót a grúz háborút követően őt meglátogató Dick Cheney-re - ilyet még távozó adminisztráció alelnökével sem nagyon tesz az ember. A helyzet tehát ebben a vonatkozásban romlott - tegyük hozzá, eddig sem volt túl rózsás.

Azerbajdzsán átmeneti kidőlése már csak azért is kellemetlen, mert a közhiedelemmel ellentétben a Nabucco betáplálási oldalán könnyen lehetne elég gáz. A vezetéket 8-10 milliárd köbméteres igényre már megépítenék. Ha már úgyis kivonulnak a terepre a munkagépek, egy tízmilliárd köbméteres kapacitású csőnél alig 20 százalékkal kerül többe egy háromszor akkora vezetéket lerakni. Nekünk pedig a cső megépítésére, és nem a megtöltésére kellene koncentrálni. Az előbbihez szükséges mennyiséget pedig Baku közepes erőfeszítések mellett egyedül is előteremthetné. Így most ez a perspektíva került távolabb.

Ugyanakkor a Nabucco előtt álló igazi kihívás a török tranzit ügye. A török gázfogyasztás dinamikusan növekszik, az elkövetkező évtized alatt a mai 35 milliárd köbméterről 55 milliárdig nőhet. Ennek legjavát ma Oroszország exportálja nekik. Érthető, hogy Ankara inkább az importőr, semmint a tranzitőr szerepére törekszik, és Moszkvával való viszonyát sem kívánja megrontani. A helyzet kulcsa tehát még mindig Ankarában van, és ebben az orosz-grúz háború nem hozott változást. Más kérdés, hogy a Nabucco körüli magyar külpolitikai vitákban még nem hallottam Törökország szerepéről.

Ha összegeznem kellene, akkor a Nabucco esélyei némileg romlottak, a Déli áramlat kapcsán meglévő ambivalencia pedig változatlanul erős. A kérdés inkább az, kell-e ezzel az egész üggyel a magyar külpolitikának ilyen intenzíven foglalkoznia, és mivel segíthetnénk megvalósításukat? Érdemes leszögezni, hogy a két vezeték kapcsán folyó vita alig bír energiapolitikai relevanciával. Ez két bizonytalan perspektívájú projekt, nem tűnnek túlságosan közelinek, sorsukba pedig alig van beleszólásunk. Így mindenki hordhat ilyen vagy olyan kitűzőt, a dolog lényege mégiscsak az, hogy egymásnak ugrottunk azért, mert két nagyhatalom és egy szószátyár unió mindenféle vonalakat rajzolt a térképünkre. Politikailag kiszámíthatatlannak és kockázatosnak tűnünk, ez bizonyosan nem szolgálja egyik vezeték megépítését sem.

Másrészt át kellene gondolnunk, miképpen lehetne segíteni ezeken a terveken. Úgy biztosan nem, hogy Magyarországon még mindig veszteséges a nagynyomású gázpiac, és a két nagy párt egymásra licitál az olcsóbb gáz ígérgetésében. A Gyurcsány-kormány épp most "törölte el" az E.ON felé fennálló adósságát, míg a Fidesz képtelen leszokni a gázáremelések kapcsán folytatott menetrendszerű populista hisztiről. De azért szeretnénk, hogy a cégek vezetékeket hozzanak ide, és ha lehet, az abban szállított gázt még el is adják nekünk. Nem tűnik úgy, hogy bárki kiszámíthatóan nyereséges gázpiaci rendszert akarna létrehozni az országban. Ilyen feltételek mellett a cégek helyében a horvát LNG-terminál esetleges megépítése esetén is mindent elkövetnék, hogy Magyarországra ne jusson belőle. Így viszont a vonatkozó külpolitikai vita "üres duma", inkább szól az oroszokhoz való viszonyunkról, mint valós érdekeinkről.

Nem ártana arról sem elgondolkodni, hogy mi lesz, ha nem valósul meg egyik új vezeték sem, vagy megépítésük elhúzódik. Ez a legvalószínűbb kimenetel, és az erre a helyzetre való felkészülés nem rontja sem a Nabucco, sem a Déli áramlat esélyeit. Hála az égnek, a világpiaci árrobbanás némileg korrigálja gázfüggőségünket, még ha a magyar politika mindent elkövet is annak fenntartása érdekében. De a két nagy párt még mindig nem tett semmit a megújulók pazarló állami szubvencionálásának vagy az árampiac transzparensebbé tételének érdekében. Ezt a kormányzat részéről megértem, azon az oldalon túl sok a holdudvarban megbúvó haszonélvező. De hogy az orosz energiafegyvert emlegető ellenzék miért partner ebben - rejtély. Létre lehetne hozni egy nagyobb regionális piacot is, ahol a méretgazdaságosság és a hálózati optimalizáció révén érdemben lehetne javítani az energiahatékonyságon. Ehhez persze kellene a politikai támogatás. Azonban a kormányzati külpolitika számára ez ingerküszöb alatti ügy, míg a magyarkodó ellenzéknek sem biztos, hogy lesz ehhez bizalmi tőkéje a régióban. Különben is "oldja meg a szakma". Mintha a szabályozáspolitikát nem parlamenti képviselők írnák újra évről évre, az ármeghatározás mértékét nem a miniszter döntené el, és az MVM nem állami cég lenne. De a többit csinálhatja a "szakma". Így tehát marad a vezetékvita. A távoli győzelem ígérgetése a holnapi könnyek nélkül.

Persze jól is kijöhetünk a dologból. "Beüthet" a makói gáz, kitörhet az orosz-nyugati béke, vagy feltalálhatnak valami szuperolcsó technológiát. Szabad reménykedni a magyarok energiatudatosságában vagy az amerikai lovasságban, amelyik elhozza nekünk az azeri felebarátaink által olcsó gázzal feltöltött Nabuccót. Az emberek szeretik a politikai fantasztikumot. Azonban a következmények valójában nyilvánvalóak. Ilyen sodródó energiapolitika és megosztott politikai mezőny mellett a lehető legrosszabbak. További egycsöves függés a gáz-, növekvő importfüggőség az árampiacon, elmaradt beruházások a szegmentált piacméret miatt és elkótyavetyélt milliárdok a szociális és energetikai szubvenciókban. És hovatovább úgy tűnik, az oroszok helyzete be van betonozva. Hacsak nem csinálnak valami ökörséget - ennek persze nem elhanyagolható az esélye, csak éppen nem járunk majd jól vele -, vagy nincs ördögi szerencsénk a világpolitikában vagy az energiaárakkal, akkor a függés nőni fog. És persze lehet majd szellemesnek vélt Gazprom-barakkról szónokolni, a KGB kezét keresni mindenfelé vagy éppen jó képet vágni a dologhoz. A helyzet az, hogy ha a Kreml képzeletbeli boszorkánykonyhájában engem bíznának meg Kelet-Európa energetikai behálózásával, Magyarországra biztos nem pazarolnám az erőforrásokat: elintézik azok maguk is. Csakúgy, mint az elmúlt húsz évben. Csak akkor még Nabucco és Déli áramlat nélkül is ment ez a dolog.

A szerző a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársa