- Biztos, hogy az utcára kell menni?

- Nem viselem el az erőszakot. Szinte szenvedélyemmé lett tenni ellene. A chartás tiltakozás az erőszak újjáéledő szelleme ellen legalább annyira hordozza a szüleimtől kapott indíttatást, mint amennyire a mai történések által rám rótt kötelesség. Ebben a meggyőződésemben benne van az a kultúra, amelyet vidékről indult, az illegális kommunizmuson, az ellenálláson és a kommunisták börtönén keresztül tudatos liberálissá vált apám adott, aki felismerte, hogy nem lehet doktriner módon jót tenni másokkal. Hogy a másik személyiségének tisztelete mindenek előtt való. S benne van újságíró anyám néha narcisztikus exhibicionizmusának érzékenysége. Az is benne van, amit tőle tudok: a Nékoszban a cigaretta körbe járt. Ha valakinek volt valamije, nem viselhette el, hogy azt a többiek nélkülözzék. Mindezek halálomig köteleznek. Tizennégy évi képviselőség után azt gondolom, hogy a választópolgároknak is - jobb- és baloldaliaknak egyaránt - tartozom azzal, hogy kiállok a szellem értékei mellett, ahogy a gyülekezetemnek is ez jár. Amiről vasárnaponként prédikálok, nem lehet más, mint amit képviselőként teszek.

- Politikusként másként kell fogalmaznia, mint lelkészként: szükségképpen valakivel, valakikkel szemben is.

- Bonyolultabb ez ennél. Ezt egy kitűnő lelkész, a Fideszben politizáló Balog Zoltán példáján is látom. Több mint húsz éve ismerem. Mindketten a teológiai liberalizmus oldalán álltunk. Hosszú ideig nem vétette el a Kierkegaard-Paul Tillich-Adorno-vonal kérdésfelvetését: mit jelent ma hívőnek lenni? Balog Zoltán egy ideje úgy döntött, hogy a politikacsinálásban reanimálja mindazt a jó szándékot, amely benne van. Én azonban nem ezt teszem. Képviselőként sem. Nem is vagyok a szocialista párt tagja, csak a frakcióé. Adott esetben mégis úgy megsűrűsödik a levegő Balog Zoltán és köztem, hogy vágni lehet. Igazi vagy-vagy helyzetek. Tudjuk, hogy az idő csak egyikünknek szolgáltat igazságot. Részvét van bennem, és a tudat, hogy igazam van, nekem, aki senki és semmi vagyok. Valaki ezt számon fogja még kérni... Csakhogy az elvesztegetett időt nem lehet jóvátenni. Ahogyan bűn lyukat hagyni a város közepén, csak hogy ne épüljön meg ott az, amit az ellenfelem tervezett. Elvesztegetett tér...

- De az még nem erőszak. Mikor, hogy történt a változás?

- Az erőszak már régen itt van. Jóval korábban kezdődött az, ami a 2002-es választások után az Erzsébet hídi blokáddal vált először láthatóvá, s ami ellen az új charta most fellép. Akinek van akarata, neki kell feszülnie, különben ez válik fundamentummá. A pozdorja, amelyre semmit sem lehet építeni. Nem merném felemelni a fejemet a szüleim sírja előtt, ha nem tenném meg, amit ők most megtennének. Hogy legalább szólok. Talán nem volna ilyen nyilvánvaló a kényszer, ha nem néznének át rajtam a Parlament túloldalán ülők. És azt sem tudom, hogy mit kezdjek sok atyafival a saját frakciómban. Azokkal, akik hallgatnak. Figyelem a csöndjüket. Tudom, mi az oka, és összeszorul a gyomrom. Egy-egy frakcióülésen, különösen a politikai idénynyitón nemrég, szinte roszszul voltam. Ez a minta életveszélyes.

- Még mindig a közéleti erőszak terjedéséről beszélünk?

- Nem, esetünkben nem. De ha kátyúban vagyunk, meg kell emelni a szekeret. Az nem megy, hogy az egyik megfeszül, a másik meg ül a bakon. A kérdés most az, hogy honoráljuk-e a miniszterelnök által vezetett struktúra szétszedését. Nekem nem pártszerű feladatom erre reagálni, de a tisztesség nem engedi meg, hogy szó nélkül hagyjam, ha ilyesmi készül. És itt nem is csak a képviselőtársaimról van szó. Nekem lassanként arra szűkül az életem - mindegy, hogy evangélikus lelkészként, vagy az MSZP-frakció tagjaként vagy a kultúra és a sajtó barátjaként -, hogy amíg még látok, hallok, míg tudom, hogy mi az érték, megpróbálom felmutatni, hogy ahhoz lehessen igazodni. És közben mélységesen meg vagyok döbbenve, hogy valódi írástudók milyen bájjal örvendenek azon, hogy utazhatnak, hogy a műveiket kiadják, hogy megvannak valahogy. És nem veszik észre, hogy az ország nagyon-nagyon szenved. Nincs bennük könyörület. Vagy csak nem akarják, hogy a szívük megessen azokon, akik iránt a legkülönfélébb irányokból érkező elődeik - Móricztól Szabó Pálon át Veres Péterig - annyi részvéttel voltak. Nem Gyurcsánynál és Orbánnál szakadt ketté az ország, hanem ott, ahol sok-sok drága kisember, aki élni szeretne, nem tud, mert urai eladták őket.

- Igaz-e ez a részvétlenség az önhöz közel állókra is? Például a szocialisták és a liberálisok közötti politikai konfliktus hangneme függetleníthető-e az erőszak terjedő kultúrájától?

- Ez olyan, mint a laboratóriumi lelet. Nem lehet háromféle eredménye. Vagy azt mondom, igen, vagy azt, hogy nem. Csakhogy egyik válasz sem áll kézre. Valami más igen. Valami, ami társadalompolitika, de egyéni moralitás kérdése is. Nem volt ember, aki 1989-ben azt mondta volna, hogy öt éven belül

Magyar Bálint Horn Gyula kormányában lesz miniszter. De még 1994 tavaszán sem mondhatta volna ezt senki. És megtörtént. Mert volt kultúrájuk a feszültség feloldásához. Tisztelték azt is, hogy elképesztően nagy műve a magyar politikatörténetnek az, amit az SZDSZ címszó foglal össze, az, ami 1971 - Lukács halála - után demokratikus ellenzék néven vált ismertté, és durván húsz év múlva az ország második legnagyobb ellenzéki pártjává tette az SZDSZ-t. Nem kilencvenben kezdődött a történet. Sajnos nagyon sokan nem élnek már közülük, de amit megcsináltak, az létezik. A maiaknak azt kell mondanom, ne adják el egy tál lencséért ezt a hatalmas hozományt. A történelem mérlegén mindnyájan megmérettetünk. Nem méltó az eddigiekhez, ami most történik. Leszállni a szekérről, amelyen utaztam, amikor kátyúba kerül, hogy majd vigyenek tovább a vállukon, akik eddig hajtották... Hát nem. Felnőtt egy nemzedék, amely már nem azt a szellemi minőséget képviseli, mint Magyar Bálint vagy Pető Iván, akik súlyos emberek. Ez a nemzedék nemet mond ránk, s eszükbe sem jut, hogy indokolni kellene. De azok, akik nem indokolnak és nem érvelnek, nem szabadelvűek, mert nem veszik emberszámba a másikat.

- És őket emberszáma vették-e, amikor a szekér kátyúba került, és a miniszterelnök arról beszélt, hogy ők ott túl magasan hordják az orrukat? Visszatérek még egyszer: függetleníthető-e a vita hangneme az erőszaknak a liberálisok által is megvetett, de terjedő kultúrájától?

- Azért ez más dimenzió. Én azért lettem lelkész, mert zsigeri módon gyűlölöm az erőszakot. Amikor 2006. október 23-án harminc ember idejött a templomhoz, a lakásomhoz gyűlölködni, engem tetemre hívni, kimentem hozzájuk. Biztattam őket, vegyenek bátran követ, tegyék, amiért jöttek. Egy órán át álltam ott. Ők is. Csak a gyűlölet és harag mozgatta őket, nem tudták, mit tesznek. Ma egy sincs, aki ne köszönne. De azoknak, akik kitalálták mindazt, ami őket hozzám hozta, ma sem nyújtok kezet.