Egyszeri poénnak indult, mára az egyik legizgalmasabb hazai rapprodukcióvá nőtte ki magát a Ludditák. A bátaszéki gyökerű testvérpár, Fiáth Titanilla (MC Tita) és Marianna (MC Móki) még a Tilos Rádió első, 1999-es megszüntetéséhez kapcsolódóan írta első dalát - kezdetben DJ Sztyeppel nyomták, majd Naftával és Párizzsal. Egy címnélküli demót követően 2005-ben jelent meg debütáló albumuk, a Porcogó, rajta a Nyócker című film betétdalával, a Kurvaélettel. Nagyjából ezzel egy időben érezték úgy, hogy zenekari kísérettel húzósabb bulikat tudnának összehozni. Ez a váltás nemcsak látványosan tágította mozgásterüket, de jelentős mértékben hatott az újabb dalaikra, ahogy ezt jól mutatja tavalyi, Tizenegyes című dupla albumuk is.
Kraftosabb Ludditák-bulik
Történelmi magyar család sarjai. Ükapunk című dalukban emléket is állítanak Fiáth Jánosnak, aki 1686 júliusában elsőként tűzte ki a királyi lobogót Buda várára. Hogy kerültek aztán Bátaszékre?
Tita: A később bárói rangot kapott Fiáthoknak főként Fejér megyében voltak birtokaik, de apai nagyszüleink 1945-ig a Tolna megyei Szedresben éltek. Egykori kúriájuk ma lovarda, borzalmas állapotban van, de a hírek szerint hamarosan felújítják. A második világháború után kitelepítették őket egy Szekszárd környéki kis tanyára, s nagyapánk az ötvenes-hatvanas években - két doktorija ellenére - csak kőműves segédmunkásként dolgozhatott. A hetvenes években költöztek Sióagárdra, édesapánk aztán Bátaszékre, ahol az édesanyánk szülei élnek, akik viszont Erdélyből jöttek át még a negyvenes évek végén.
Móki: Igazából nem sok minden köt már minket Bátaszékhez. Titi Bajára, én Szentesre jártam középiskolába, s utána egyikünk számára sem volt kérdés, hogy Budapest a cél. A kilencvenes évek elején minden számunkra fontos dolog a fővárosban történt, itt működött a Tilos az Á, itt volt a Wave lemezbolt, ahova stoppal jöttünk fel a családi ünnepek után, hogy megvegyük a máshol nem kapható kazettákat, CD-ket. Meg hát érettségi után ide jöttünk egyetemre, mindketten magyar-kulturális antropológia szakra, Titi elvégezte a pszichológiát is.
Az antropológiához szükséges társadalmi érzékenység a szövegeikben is megjelenik, és sokszor kellő öniróniá-val párosul. Ki is lógnak ezzel a hazai hiphopszcénából.
Tita: Nem tartozunk szorosabban semmilyen körhöz, de nem is vagyunk kívülállók. Mindenkivel jóban vagyunk - amikor közös számot tervezünk, mindenki szívesen jön. Főként azokat hívjuk persze, akik hozzánk hasonlóan tágabban értelmezik a hiphopot. Akik nagyon erősen a nyelviségre helyezik a hangsúlyt, például az Akkezdet Phiai. Ami meg a mondanivalót illeti, sosem akartunk olyan típusú szövegeket írni, mint mondjuk a Bëlga, ami mindig kipécéz magának valamilyen "kisebbséget", mondjuk a notórius gyorshajtókat vagy az idióta buszsofőröket, és azokat szólja le. Mi szeretünk beletenni egy csavart, hogy nézzünk már előtte körül a saját házunk táján is. Csak másokat leszólni túl könnyű pálya. Miért nem röhögünk néha saját magunkon is?
Amióta nemcsak DJ-kkel, hanem komplett zenekarral a hátuk mögött lépnek fel, zeneileg is érezhetően nyitottabbak lettek. A legutolsó lemezükön már rock and roll, metal-, punk- és funkdal is hallható. Tita: Régóta éreztük, hogy zenekarral kraftosabb, élőbb bulikat tudnánk adni, s ez a váltás hozta magával a zenei nyitást. Ami azzal is összefüggött, hogy az utóbbi időben előszeretettel hívunk vendégénekeseket, illetve a mostani gitárosunk, Vastag Gábor is remekül énekel. Születtek hát punkos, metálos vagy rock and rollos jellegű dalok is, de azért a rappelés mint forma, továbbra is fontos, és mindegyikben benne van. Így sokszor azok is jól buliznak ránk, akik előtte nem ismerték a Ludditákat vagy alapvetően nem hiphoprajongók. Legutóbb például Sikondán sikerült "összehoznunk" egy reggae-fan srácot egy metálos lánnyal azzal, hogy a bulinkon egymás mellett táncoltak.
Móki: Ezzel együtt az újabb dalokban már a dalszerkezet is valamivel hagyományosabb. A zenészeink, Gerdesits Ferenc, Mezei András vagy Balanyi Szilárd 15-20 évet húztak le a rockszakmában, s egyszerűen muszáj volt hagyományosabb struktúrákban gondolkodni. Ezt viszont egyáltalán nem bántuk meg, sőt! A régebbi számaink, mondjuk a Tilos a reggel még hatpercnyi, nonstop dara, aminek nyilván megvan a maga bája, és ma is tök jó számnak tartom, de koncerteken már nem játsszuk - élőben kicsit szűkösebbek a keretek. S az új daloknál a fiúk is keményen beleszólnak. Előfordul, hogy már a szöveg igazodik a zenéhez, és nem fordítva, mint ahogy az régebben jellemző volt.
Ludditák a Slam poetry 2008-on
Nyilván ennek köszönhető az is, hogy a "zenekari dalok" szövege már kevésbé tömény. Régebben azért többször is kellett meghallgatni egy-egy Luddita-számot, mire az ember levette, miről is akar szólni...
Tita: Az irodalomban vagy a filmművészetben is vannak művek, amik próbára teszik az ember befogadóképességét. Ha viszont felkeltették az érdeklődést, elolvassák vagy megnézik még egyszer. Ha valaki nem érti a Ludditákat elsőre, hallgassa meg háromszor, vagy olvassa el a CD-ben lévő szövegkönyvet. Élőben meg amúgy is főként a zenekaros dalokat játsszuk, ott ritkásabbak a szövegek és erőteljesebb a zenei jelenlét.
Móki: Sokan szokták a szemünkre vetni, hogy a bulijaink rosszul vannak hangosítva, nem lehet érteni a szövegeket, de ahány koncerten voltam mostanság, ugyanezt tapasztalom a nálunk sokkal levegősebb szövegű zenekaroknál is. De egy koncert szerintem úgy is tud működni, hogy nem értik mondjuk a Kuss című számunk minden egyes sorát. S azért a színpadon, amennyire lehet, igyekszünk a show-részét erősíteni a produkciónak. Titivel próbálunk minden alkalomra valami parókát vagy jelmezt szerezni, és a vendégművészeket is elhívjuk többnyire.
Ebben a műfajban az, hogy lányok, inkább előny vagy hátrány?
Tita: Az egész világon kevesebb a csajrapper, nem csak Magyarországon. De idehaza több tehetséges lány is van ezen a színtéren, csak róluk a szakmán kívül alig hallani. Minket nyilván erősít, hogy ketten vagyunk, ráadásul testvérek, akik még csak nem is az ortodox vagy az underground hiphop felől jöttek.
Móki: A média kétségkívül szeret minket, de a legtöbbször épp azok a sztereotípiák jönnek vissza, amiket nagyon nem szeretünk. Számos interjút, tévészereplést utasítunk vissza, mert tudjuk, legkevésbé arra kíváncsiak, amit mi szeretnénk megmutatni magunkból. Amit meg ők szeretnének, arra meg mi nem vagyunk alkalmasak.