Az énekes-gitáros-zongorista Chris Martinra épülő londoni kvartett - rajta kívül John Buckland (gitár), Guy Berryman (basszusgitár) és Will Champions (dob) - kétségkívül szerencsés pillanatban érkezett: a szigetországban a kilencvenes éveket domináló britpop az ezredfordulón éppen kifulladóban volt, az irányvonalat meghatározó zenekarok vagy válságba kerültek vagy új irányba indultak tovább. S ekkor szinte a semmiből felbukkant egy zenekar, amely semmilyen szempontból nem akarta sem a rock and rollt, sem a világot megváltani, egyszerűen csak kiállt és épkézláb popdalok sorát adta elő, és néhány év alatt gyakorlatilag mindent vitt.

Az 1998-as első Coldplay EP-t még 500 példányban préselték, az egy évvel későbbi másodikat már 2500-ban, a következőt 5000-ben nyomták, a 2000 júliusában piacra dobott debütáló album, majd a Parachutes meghozta a milliós nagyságrendet. Pedig mondom, a rajta található tíz dalban igazából semmi különleges ismertetőjegy nincs: nem nyálas, nem lázadó, nem formabontó, nem ötvöz stílusokat, nincsenek rajta extravagáns megoldások, szaftos káromkodások - egyszerűen csak jó, eleven, többszöri használatra készült popzene.

A Parachutes mégis - vagy talán éppen ezért - számos országban érte el a többszörös platinastátuszt (mostanáig amúgy összesen nyolcmilliót adtak el belőle), róla négy dal önálló kislemezként is aratott, közülük a legtöbbet forgatott sláger kétségkívül a Yellow volt, s a Coldplay a korongért megkapta a Legjobb alternatív albumnak járó Grammy-díjat is.

A közönségsiker érthetően kellően felvillanyozta a zenekart és kiadóját, az EMI-t, s Chris Martinék rögvest újra stúdióba vonultak, melynek eredményét aztán 2002 augusztusában A Rush Of Blood To The Head címmel publikálták. Ezzel egy időben bő egyéves világ körüli turnéra indultak, számos helyen roppant zajos sikereket arattak, s már olyan nagy presztízsű fesztiválokon is "főműsoridőben" játszhattak, mint Glastonbury, Rock Werchter vagy a V2003s.

Az A Rush Of Blood To The Head amúgy már megjelenésekor az angol listák élére ugrott, s jó sokáig itt is maradt. A sztárstátuszukat megalapozó debütáló albumukhoz képest Martinék az eddigiek (U2, Radiohead) mellé újabb hatásokat (Echo and the Bunnymen, Pink Floyd) szívtak magukba, mindenfajta plagizálás nélkül szervesen illesztve azokat az eddigi Coldplay-hangzásba. Decens, melankolikus, epikus popdalok sorakoznak rajta, igényes és ötletes hangköntösbe csomagolva. Erős, emblematikus album lett, tovább növelve Chris Martin amúgy sem kevés önbizalmát, aki az akkori médiahírverés hevében többször is azt találta mondani, hogy megítélésük szerint a Coldplay második albuma "annyira tökéletesre és felülmúlhatatlanra sikerült, hogy meglehet, feloszlik a zenekar vagy legalábbis ezután nem készít újabb korongot".

Nos, ez a túlzott önbizalom, illetve ennek nyomán inkább teátrálissá, bombasztikussá váló koncertek bizonytalanították el a korábbi rajongókat, akik helyét azonban többszörösen pótolták az újonnan érkezők. S ez még inkább a tömegzene felé vonzotta a már addig is a mainstream és az indie világ között egyensúlyozó Coldplayt.

A folyamatot óhatatlanul felgyorsította, hogy Chris Martin feleségül vette Gwyneth Paltrow színésznőt, s ezzel elkerülhetetlenül maga is celebbé vált, s bár időnként nekiesett a paparazzóknak, a bulvármédia előszeretettel foglalkozott vele. Nem csoda, ha a 2005 nyarán kiadott harmadik Colplay-album, az X&Y ismét hetekig vezette a listát, nemcsak Angliában, de Amerikában, Ausztráliában, Németországban vagy Franciaországban is, s nyolcmillió példányt adtak el belőle egy év alatt. Pedig színvonalában jelentősen elmaradt a korábbiaktól, azoknál sokkal puhábbra, polírozottabbra, érdektelenebbre sikeredett. Persze csak elődeihez viszonyítva.

A most nyáron megjelent új, sorrendben negyedik nagylemezen viszont ismét a jobbik oldalát mutatja a Coldplay. Még ha a Brian Eno produceri munkájával rögzített Viva La Vida közel sem lett annyira erős és emblematikus korong, mint volt az A Rush Of Blood To The Head. Három fontos pozitívuma az új albumnak ellenben mindenképpen van. Egyrészt kellően összeszedett, mindössze 46 perc hosszú. Másrészt a tőlük megszokott, némiképp bombasztikus ízű, stadionokba való dalok mellett ismét felbukkannak rajta az intimebb, kísérletezőbb kedvű számok. Harmadrészt ennek turnéja végre eléri Magyarországot is: kedden este a Budapest Sportarénában a hírek szerint rendkívül látványos koncerten tesztelhetjük, hogy az anyag élőben miként is működik.