Valami ilyesmit kellene mondania ezekben a napokban az MSZP-nek és a kisebbségi kormánynak. Erre azonban nem szánták rá magukat. Helyette lelkes, de borzalmas bűnbakkeresésbe fogtak, és gyorsan meg is találtak egykori koalíciós partnerüket, az SZDSZ-t. E törekvés szép példája volt Dessewffy Tibor cikke (Kicsi, sárga, kicsit savanyú, de az övé, szeptember 5.).

A mostani bűnbakkeresés afféle taktikai "itt a piros, hol a piros"; célja annak elfedése, hogy a kisebbségi kormány nem rendelkezik elfogadott programmal. Ma már tudjuk: olyan miniszterelnökünk van, akinek nem erőssége ugyan a stratégiai gondolkodás, de roppant fantáziadús a politikai taktika napi játszmáiban. Szeret nagy tétben játszani, mert azt reméli, akkor jönnek be a nyerő lapok. Akkor motivált, ha szorongatott helyzetben van, a bajban tudja a legtöbbet kihozni magából. Sok kis győztes csatát vív, sebeket kap és szövetségeseket veszít, de időt és életet nyer. Olyan ez, mintha a maratont is sok rövid sprinttel futná le. Néha azért felmerülnek komolyabb kormányzati kérdések is, például beúszik a képbe az ország valós helyzete. Ilyenkor nagy beszédekben olyanokat mond, hogy "reform vagy bukás", "48 pont", "közéleti tisztaság", majd - mintha mi sem történt volna - minden megy tovább a maga útján. Folytatódik a szenvedélyes taktikázás.

Ahhoz képest, hogy a szocialisták állítólag visszavárják egykori társaikat a koalícióba - vagy legalább külső támogatásukra számítanak -, szokatlan indulatokkal estek nekik. Van itt minden: hízelgés, fenyegetés, sistergő sajtóattak, szalámitaktika, rendkívüli pártkongresszus. Fodor Gábor pártelnököt szocialista nehézfiúk várják a hangosbemondónál. Csak nem képzeled, hogy önálló politikát folytathatsz? Hogy mi ezt megengedjük neked? Döntsd el: Fidesz vagy MSZP, Orbán vagy Gyurcsány? A toposz ismerős. Hatvan évvel ezelőtt ezt még így mondták: "Ki a nép ellenségeivel a koalícióból!"

Mintha csak Orbán és Gyurcsány - értsd: fasizmus vagy antifasizmus - között lehetne választani. Dessewffy szerint a "liberális antifasiszták sorra csatlakoznak a kormányfő által meghirdetett Magyar Chartához. Azok, akik tudják, kik jelentik az igazi veszélyt a magyar demokráciára." Mert a többieknek erről nyilván fogalmuk sincs.

Dessewffy szerint a magyar politika világa nagyon egyszerű, mondhatni fekete-fehér: az ellenzék antidemokratikus, a kormányoldal demokratikus. Aki a kormányt kritizálja, az ellenzékkel fúj egy követ, tehát jó esetben megtévedt, nem tudja, mit csinál, rosszabb esetben antidemokrata, netán fasiszta. Szerinte addig vagyunk demokraták, amíg kormányon vagyunk - ha átlépünk az ellenzéki pártok közé, hirtelen antidemokratákká, tehát a rendszer ellenségeivé válunk. "Ellenzéki-ellenséges" elemekké, ahogy a nyolcvanas években mondták. A kormányt ezek szerint nem lehet demokratikus alapon kritizálni.

Dessewffy szerint az SZDSZ azzal, hogy kilépett a koalícióból, az "értelmes beszéd eddigi legnagyobb híveiből" Orbán Viktor potenciális szálláscsinálójává változott. Elfelejti, hogy az "értelmes beszéd legnagyobb híveit" a kormányfő a "reformblabla" képviselőinek nyilvánította, amivel kiprovokálta távozásukat - saját párton belüli megerősödése érdekében - az elvesztett népszavazás után. Dessewffy maga írja, hogy az a párt, amely az értelmes beszéd legnagyobb híve, "közpolitikájával mindenhol falaknak futott" a koalíciós kormány tagjaként. Ha ez így van, miért is kellett volna ott maradnia?

Egyes elemzőknek érdemes lenne megbarátkozniuk azzal a gondolattal, hogy a többpártrendszerben a közjó a pártok által is képviselt részérdekek öszszességét jelenti. Ennek tudatában nem tennének olyan úttörő felfedezéseket, mint Dessewffy Tibor, aki szerint az SZDSZ lépései "nyers pártpolitikai érdekek mentén értelmezhetők". Semmi meglepő nincs abban, hogy a pártok - a tagságuk és választott testületeik által meghatározott módon - a saját érdekeiket követik. Ez valamennyi párt esetében így van. Köztudomású, hogy az SZDSZ koalícióból való kilépését a párt küldöttgyűlése döntötte el, s az ennek a döntésének megfelelő ellenzéki politikát hajtja végre a demokratikusan megválasztott új pártelnök, Fodor Gábor. A döntés évtizedes kapcsolatokat kérdőjelezett meg, így nem csoda, ha a párt régi hívei között is akadtak kétkedő hangok. De egy párt nem akkor politizál jól, ha "tartja a jó irányt", tehát kizárólag a régi szavazók egyes csoportjaira gondol, hanem akkor, ha új választói csoportokat képes megszólítani. Csak ezáltal lehet megfordítani az eddigi zsugorodást. Ebből a szempontból az SZDSZ-nek már nincs vesztenivalója.

Végül Dessewffy Tibor érdekes teoretikus fejtegetésekbe bocsátkozik arról, hogy a kétpárti szisztémával szemben - ami "tényleg nem optimális az ország számára" - azáltal őrizhető meg a többpártrendszer, ha a kis pártok szorosan felzárkóznak nagyobb testvérük mellé. Tézise szerint a többpártrendszer megerősödése paradox módon a többpártrendszer átmeneti elhalása árán következne be.

Ez az állítás azonban ellenkezik eddigi tapasztalatainkkal. A Fidesz azáltal válhatott nagy párttá, mert önálló politikát követett egykori nagy testvérével, az SZDSZ-szel, majd az MDF-fel szemben is. Az MDF azért őrizhette meg önállóságát az ezredfordulót követően, mert ellenállt annak a nyomásnak, hogy a közös koalíciós kormányzás évei után a Fidesz szellemi és politikai holdudvarában maradjon.

Valamennyi létező és ezután létrejövő kis párt számára axióma kell legyen az önálló, autonóm cselekvés igénye. Ha ez nincs meg vagy meglazul, akkor felolvad, eltűnik saját identitásuk is. Akkor egységüket könnyű lesz kívülről megtörni, erőiket felmorzsolni, szervezeteiket bedarálni. Márpedig a többpártrendszer igazi hívei ezt nem kívánhatják.

A szerző politológus, 2005-2006 között kulturális miniszter