Joggal hivatkozik erre: számos esetben tettem ezért magam is szemrehányást a szocialistáknak, megfutamodással vádoltam őket, s változatlanul súlyosan felelősnek tartom őket az egészségügyi reform megrekedéséért. Nem ebben van köztünk vita, hanem abban, hogy mit tegyen ebben a helyzetben az a liberális párt, amelynek húsz szavazata nélkül nincs döntésképes többség az Országgyűlésben. Fodor szerint - úgy tűnik - ezt a politikai erőt Gyurcsány Ferenc megbuktatására kell használni. Nem mondja meg azonban, hogy mi következzék utána. A "szakértői kormány" jelszava megkerüli a választ, hiszen egy effajta kormány is csak az Országgyűlés többségének szavazatával alkothat törvényeket, mindenekelőtt költségvetési törvényt. Az a kérdés, hogy kikből álljon a "szakértői kormány" mögött álló többség, valójában azt a kérdést jelenti: kivel kíván az SZDSZ szövetkezni. Azokkal-e, akikkel együtt az SZDSZ-nek fontos liberális reformokat - két stabilizációt, a privatizációt, a nyugdíjreformot, a sorkötelezettség megszüntetését, az igazságügyi reformot, a felsőoktatási reformot és az egészségügyi reform néhány elemét - sikerült két és fél kormányzati ciklus alatt elfogadni, vagy azokkal, akik mindezt ellenezték, s akik szerint a liberalizmus ördögi találmány.

Abból az álláspontból, amelyet Fodor tőlem idéz, vitathatatlanul az következik: nem helyes a reformpolitika feladásához asszisztálni. Ma sem ezt javaslom. De azt sem, hogy a szabad demokraták azokkal együtt buktassák meg Gyurcsányt, akik - akár a jobb-, akár a baloldalon - nem a népszavazás utáni nehéz helyzetben, kényszerből hajlanak a reformpolitika átmeneti feladására, hanem eleve szemben állnak azzal. Abból az álláspontból, amelyet Fodor tőlem idéz, a mai helyzetben az következik, hogy keressük meg: hol lehet ebben a helyzetben reformlépéseket tenni. Nem pedig az, hogy mondjunk nemet Gyurcsányra, és hallgassunk arról, hogy magunk mit csinálnánk. Keressük meg, milyen pontokon oldható a népszavazási sokkot követő bénultság, miben lehet, ha korlátozott mértékben is, de visszatérni a 2006-os kormányprogramban elfogadott cselekvési irányhoz.

Néhány példával érzékeltetem, miképpen lehetne a hátralevő másfél évben a kormányzó szocialisták és az őket kívülről támogató szabad demokraták józan kompromisszumával továbblépni.

Azt mondják az SZDSZ ügyvivői, hogy az ország felzárkózásához, a versenyképesség javításához, a foglalkoztatás bővítéséhez a foglalkoztatás terheinek csökkentésére van szükség, és ehhez a kiadásokat is csökkenteni kell. Nem mondják ki - és ez nem korrekt dolog -, de mindannyian tudjuk, hogy ez a nyugdíjkiadások növekedésének megfékezését is megkívánja. Tudja ezt az MSZP is, ezért hozta létre a kormány másfél éve a nyugdíjkerekasztalt. Most azonban azt mondja az MSZP elnöksége, hogy a szociális biztonság nem sérülhet, a nyugdíjasoknak is részesedniük kell a növekedés eredményeiből, tehát a népszavazás utáni politikai helyzetben nem engedi megváltoztatni a nyugdíjemelés szabályait, nem enged a svájci indexálásból. Úgy tűnik, a két álláspont kizárja egymást. Én viszont elképzelhetőnek tartok kompromisszumot. Ha a svájci indexálás csak a nyugdíj első, mondjuk, negyvenezer forintjára vonatkozik, s az e fölötti rész csak az infláció arányában emelkedik, továbbra is évről évre nő valamelyest minden nyugdíj reálértéke, mégis lassabban növekednek a nyugdíjkiadások, és ez néhány év elteltével már érzékelhető könynyebbséget jelent az államháztartás számára.

Azt mondják a közgazdászok s velük az SZDSZ vezetői, hogy a foglalkoztatás adóterhét könnyíteni kell, miközben tovább kell csökkenteni a hiányt. Ez is és a méltányos közteherviselés elve is az értékalapú ingatlanadó bevezetése mellett szól. Ezt tartalmazta a kormányprogram, illetve a konvergenciaprogram. Az MSZP-frakció viszont több mint egy éve leszögezte, hogy ingatlanadóról szó sem lehet, s nyilván megerősítette őket ebben a népszavazás eredménye. Nem terhelhetnek ingatlanadóval milliónyi nyugdíjas háztartást, melyben nincs már mód a bevételek növelésére. Elképzelhető azonban az ingatlanadó bevezetése oly módon, hogy az alól mentesül a tulajdonos által lakott lakóingatlanok értékének első húszmillió forintja, valamint a nyugdíjas által legalább 2008. január 1. óta lakott lakóingatlan, értékhatártól függetlenül. Az aktívak, a munka- és tőkejövedelemmel rendelkezők tulajdonában levő nagy értékű ingatlanokat méltányos módon terhelné meg az adó, ami alighanem találkozna a többség igazságérzetével, a szociális biztonság azonban jottányit sem sérülne.

Ha a fenti korlátozásokkal vezetnék be 2009-től a közgazdaságilag széles körben szükségesnek ítélt jövedelemadó-csökkentés ellentételezésére irányuló lépéseket, akkor ez az induláskor csak kisebb ellentételezést jelentene. De évről évre többet, és éppen az adócsökkentés hosszabb távú ellentételezése az, amit joggal hiányolnak a bírálók a miniszterelnök dolgozatából.

Vannak további lehetőségek is, amelyek közül csak egyet említek. Megfékezhető az egyházi támogatások folyamatos növekedése is, ha a kormány elfogadja az általa felkért - Tamás Pál vezette - bizottság mindeddig elutasított javaslatát, s visszatér a vatikáni megállapodásban rögzített szabályokhoz, visszavonja azoknak a Fidesz-kormány által való kibővítését. Megerősíthető ez azzal (ami már a megállapodás kis korrekcióját is igényli), ha az iskolák teljes állami finanszírozása csak a már egyházi kézben levő iskolákra lesz érvényes, és az újonnan létesülő, illetve egyházi kézbe kerülő iskoláknak - más, nem állami iskolákhoz hasonlóan - csak a normatívát folyósítja az állam. Ezzel megszűnne az önkormányzatok érdekeltsége abban, hogy egyházi kézbe adjanak iskolákat. Módosítható az egyház-finanszírozás (és a civil szervezetek finanszírozása) úgy is, hogy az egy százalékokat megkétszerezik, az állampolgári akarattól független állami kiegészítést (illetve a Civil Alapot) viszont megszüntetik. Ez az eredeti szándékokkal összhangban az állampolgárok akaratnyilvánításának adna nagyobb súlyt, és némiképp csökkenthetné az állami költségvetés terheit.

E példákkal azt próbálom érzékeltetni: találhatók olyan pontok, ahol, ha részlegesen is, de érvényesülhetnek az SZDSZ reformszándékai, miközben a szocialistáknak a stabilitás melletti elkötelezettsége - és választási megfontolásai - sem sérülnek. A kormány és az SZDSZ szakértőinek munkájával bizonyára számos további hasonló kompromisszumos lépés is kieszelhető, bizonyára jobbak is, mint amelyeket én leírtam. Ezek alapján a kormány elkötelezhetné magát a konvergenciaprogram betartása mellett, s megerősíthetné ezt egy euróbevezetési céldátum kitűzésével. Mindez alapot adna arra, hogy a kormányt kívülről támogató SZDSZ megszavazza az adótörvényeket és a költségvetést. Bénultság helyett újra tennénk valami előremutatót, ami választási szempontból is használna mindkét pártnak, és, ami még fontosabb: a 2010-es választásokig hátralevő másfél év sem veszne el teljesen, előreléphetnénk egy-két dologban.

A szerző közgazdász