Múlt héten sikerült elkövetnem azt, amit a legkevésbé szabad és illik: összekeverni a két Fischer karmester keresztnevét, büntetésből most százszor írom le, hogy a Fesztiválzenekar főzeneigazgatója Fischer Iván, Fischer Iván, Fischer IVÁN. Szerencsére nem olyan nagy a büntetés, a Mahler-ünnep folytatódott egy Schönberg-Mahler-esttel, és nem olyan egyértelmű (pontosabban: még annyira sem egyértelmű) sikerrel, mint a 3. szimfónia előadása volt.

Talán Schönberg is tehet róla és a Megdicsőült éj, amely az utóbbi időben valóságos sikerdarabbá vált, de elég nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy ha nem Schönberg lenne a szerző, akkor a mű már régen örök álmát aludná. Késő romantikus vonósgyúrás, három perc alatt az átlaghallgató menthetetlenül elkeveredik a műben, csak a hangzás szépsége marad, és az valóban megmarad, hála a Fesztiválzenekarnak. A mű báját elsősorban mégis az adja, hogy Schönberg, és mégis hallgatható, korai darab, és az embernek az az érzése, hogy most ő a meggyőzendő műkedvelő: nem azért találta ki Schönberg a tizenkét fokú zenét, mert nem tudott volna egy normális zeneművet létrehozni.

Kicsit olyan az egész, mint amikor Picasso rajzait mutogatják a hitetlenkedőknek: azért tudott ő rajzolni, nem azért van másfél fejük a nőknek.

A második rész volt az ünnepelté, Dal a Földről, két vendégénekessel. Egyik sem igazolta százszázalékosan a meghívást. A tenor Robert Dean Smith többnyire egy kissé elveszett a mögötte megszólaló zenekari hangorkánban, amúgy sem volt igazán érdekes vagy szép színű a hangja, tisztességgel énekelt, és hozzá igyekezett biztatóan mosolyogni a közönségre. A mezzo Christianne Stotijn szintén nem volt átütő a hangerőt tekintve, kellemesen puha hangját lehet szeretni vagy nem, csak amíg ezen tanakodik magában az ember, lassan eltelik a mű fele.

Mintha koncepciós zavarok ültek volna az előadásra. A Dal a Földről valóban dal, pontosabban hat dal, de igazából szimfónia, 9. szimfónia lett volna a címe, ha az akkor már szívbeteg Mahler maga nem ijedt volna meg a baljós jeltől. Itt viszont mintha egymásra várt volna énekes és karmester, mintha Fischer Iván inkább csak kísérni akart volna, a szólisták alá tolni a zenekart, az énekesek meg nem voltak olyan markáns előadói személyiségek, hogy a lehetőséggel kezdtek volna valamit.

Mire mindenki észbe kapott, már a Búcsú ment, az utolsó dal, ami tényleg szimfonikus, és ha nem is úgy hatott, legalább örülni lehetett a fafúvóknak, a hosszú szólója alatt kissé ideges, de mégis meghatóan szépen játszó oboistának, a fuvolának, a hangoknak, a zenének. A tanulság pedig ugyanaz, mint a múlt héten: ez is Mahler.