„Amerika politikája elkeseredett és kezelhetetlen konfliktusokat idéz elő, amelyek ellenséges civilizációk háborújának képét festik elénk. Az európaiak pedig attól tartanak, hogy e háborúknak ők lennének az áldozatai” – olvassuk David P. Calleónak, a Johns Hopkins Egyetem tanárának cikkét vagy ötven európai kutatóintézet négyhavonta megjelenő közös folyóiratában, a Europe’s Worldben.

Európa és Amerika előbb a náci Németországgal, majd a Szovjetunióval szemben kötött szoros szövetséget, de ezen már az enyhülés kezdetétől fogva megjelentek az első repedések: előbb Charles de Gaulle tábornok Franciaországa állt elő az Urálig terjedő Európa gondolatával, és lépett ki a NATO katonai szervezetéből, majd Nyugat-Németország nyitott a Szovjetunió felé.

Amikor aztán a Szovjetunió összeomlott, a két szövetséges két, alapjában eltérő geostratégiai útra lépett. Az Egyesült Államok úgy érezte, hogy egyedüli szuperhatalom lévén képes értékeit, rendszerét és befolyását új régiókra kiterjeszteni. Eközben olyan konfliktusokba igyekezett bevonni az európaiakat, amelyekhez ez utóbbiaknak egyáltalán nem fűlött a foguk.

Európa úgy érezte, hogy ha rajta múlna, mind Oroszországgal, mind a muzulmán világgal békés együttműködésre lenne képes. Márpedig gazdasági és biztonságpolitikai okokból ez az együttműködés Európának elsőrendű geopolitikai érdeke. Az európai NATO-partnerek a kilencvenes évek táján kezdték úgy érezni, hogy az Egyesült Államok miatt veszedelmes konfliktusokba kell keveredniük. Hogy ellenállásukat legyűrje, Washington siettette az Oroszországgal szemben még nagy gyanakvást tápláló kelet-európai országok felvételét a NATO-ba, s ezzel el is érte, hogy Németország és Franciaország immár nem beszélhet Európa nevében.

Csakhogy a NATO keleti bővítése felbőszítette Oroszországot, és az így keletkező feszültség még nagyobb bizalmatlanságot keltett a kelet-európai országokban Oroszország iránt. Ez a fajta láncreakció aztán bizonyos értelemben visszaállította az egykori hidegháborús szembenállást, azzal a lényeges különbséggel, hogy Oroszország befolyási övezete sokkal korlátozottabb.

Emiatt a nyugat-európaiak nem érzik, hogy az amerikaiak oltalmára szorulnának, mint a hidegháború idején. Vagyis az Észak-atlanti Szövetséget ma nem annyira a közös érdek tartja életben, mint inkább a tehetetlenségi erő.

Ha Oroszország ismét fenyegető terjeszkedő szerepet kezdene játszani, vagy ha csakugyan kirobbanna a civilizációk háborúja a muszlim világ és a Nyugat között, akkor Európa talán ismét rászorulna Amerika oltalmára. De ezt a perspektívát az európaiak egyáltalán nem tartják kívánatosnak.

Calleo arról ír, hogy a geopolitikai érdekek összeütközéséről van szó, ugyanakkor hibásnak tartja az amerikai stratégiát, vagyis azt gondolja, hogy Washington magatartása nem felel meg az ország valós geopolitikai érdekeinek. Úgy fogalmaz, hogy nem működik a súlyok és az ellensúlyok harmóniája, s „a római köztársaság római birodalommá vált”. Abban reménykedik, hogy Európa afféle baráti ellensúlyt képezhet, és helyrebillentheti a mérleget, vagyis elérheti, hogy Amerika ne törekedjék globális hegemóniára.