Viszont a medencében minden rendben. Kemény irányításával sorrendben harmadszor lett olimpiai bajnok a magyar válogatott, ami maga a világszenzáció, na, de ezzel aligha árulunk el titkot. A biztosítékot még akkor sem verjük ki, ha leírjuk, hogy a ’96 decemberében általános döbbenetre a – kizárólag olimpiai aranyérmeseit „emberszámba vevő” – sportág válogatottjának élére választott tréner játékosként tizenhétszer szerepelt a nemzeti csapatban, jó ideig a képeslapra kéredzkedő Como együttesének szakvezetőjeként is dolgozott, civilben állatorvos, vagyis dr., nemrégiben ünnepelte 54. születésnapját, három fiú apukája, és Leányfalun él.

Hanem miket nem beszélnek róla!

– Iszonyatos mázlista – jegyzi meg a vízilabdaszövetségben utánpótlásigazgatói posztot betöltő papa (bizonyos Fecsó) –, mert az első feleségemtől, vagyis az édesanyjától örökölte az agyát, márpedig az az asszony a Műegyetem valamikori háromszáz hallgatójának legjobb matematikusa volt. Deni alig tanult valamit, de kitüntetéssel érettségizett; az évfolyamból ez rajta kívül csak egy diáknak sikerült. Aztán az állatorvosit is nevetve végezte el. Lényeglátó embernek mondanám. Sallangmentesnek. Azt hiszem, mindegy, hogy mit csinálna, mindenben sikeres lenne.

Szülői elfogultság?

Takács Lászlóval, a cimborával szokványosnak éppen nem mondható helyszínen, a Dunán, egy motorcsónakban beszélgetünk. Az erdész megmagyarázza a dolgot a tágra nyílt szemű riporternek.

– Azért javasoltam, hogy ide jöjjünk, mert Dénest is pont itt ismertem meg. Mezítlábas vízisízés közben.

A mezítlábas vízisí legfőbb ismérve – ezt már én teszem hozzá, hiszen ki gondolta volna? –, hogy a delikvens mezítláb hasítja a vizet, szemben mindazokkal, akik lécen repesztenek. Kemény a hobbisták között a szakág profija. Takács nemkülönben, s már hét évvel azelőtt találkoztak, hogy az edző hazatért volna Olaszországból. Aztán a pilisi „favágó” mutatott neki egy utat, az erdőn keresztül…

– Fecsó már akkor Dobogókőn lakott, és Dénes rendre körbeautózott hozzá Szentendréről. Egyszer elvittem egy erdészeti magánúthoz, azon keresztül mentünk fel az apjához. Beleszeretett a tájba, és még aznap este kérdezgetni kezdett a munkámról meg a vadászatról. Azóta járja az erdőt, ennek a szerelemnek köszönhetően vásárolt telket Leányfalun, ahol a felső szomszédai igazán barátságos valakik:
maguk a fák.

A válogatott orvosaként huszonöt éve dolgozó, s Kemény előtt hat kapitányt „elfogyasztó” dr. Pavlik Gábor szerint ő mindegyik közül a legcélratörőbb, a legkövetkezetesebb edző, s talán a legkonokabb is. Ő az, aki már-már makacs módon ragaszkodik a tényekhez, az adatokhoz, a videókhoz.

– A mérkőzésvezetése kitervelt, ugyanakkor improvizatív is. A zsenialitását elsősorban abban látom, ahogyan cserél. Folyamatosan figyeli a meccs statisztikáját, s két dolog befolyásolja: a számhalmaz, amit maga előtt lát meg az ösztönös megérzés.

A „fater” sosem izgulja végig a legfontosabb mérkőzéseket, még a tévé előtt sem. A kertben mászkál, és várja, hogy megcsörrenjen már végre a telefon.

– Jó ideje eldöntöttem, hogy hülye leszek idegrohamot kapni. Persze később, felvételről azért megnézem, mit művelt. Deni leegyszerűsíti a játék elméleti részét, csak a fontos momentumokkal foglalkozik. Elviszi magával Pekingbe a huszonegy éves Varga Dénest, és a kissrác a döntő pillanatok egyikében ott van, ahol lennie kell, majd gólt lő. Ezt lehet szerencsének nevezni, és lehet képességnek mondani. Mindenesetre az eredményjelző sosem hazudik, tőle tudom.

– Aztán hiú-e a barátja? – kérdezem a régi havertól.

– Bár nem szeret a nyilvánosság előtt szerepelni, úgy látom rajta, az egészen jólesik neki, hogy fölismerik. Ellenben piszkosul zavarja, ha összetévesztik valakivel. Egyszer, amikor lakásnézőben voltunk együtt, azt mondja a háziasszony: „Ne haragudjon kedves, olyan ismerős nekem. Nem maga az a bogdányi ács?” Hú, azt az arcot…

 A doktor a külföldi túrákon sokszor látja magányosnak.

– Csak ül a szobájában, órák hosszat bámulja az ellenfelekről készült videókat. Olykor egészen elvarázsolt tud lenni. A világversenyeken kikapcsolja a külvilágot, a legritkább esetben vesz részt kiránduláson, a családi ajándékok megvásárlását az utolsó pillanatra hagyja. Valahogy mindig azt látom rajta, hogy folyamatosan az eredmény jár a fejében. Hogy amiért jöttünk, azt el kell érni.

Kemény „Fecsó” úgy emlékszik, Dénes kezdetben még kikérte a tanácsait.

– Ma már nem csinál ilyen butaságot, inkább csak elmondja, mit gondol. Nem hívott fel akkor sem, amikor azon dilemmázott, ki legyen a Pekingbe utazó tizenhárom játékos. Tisztában volt vele, hogy ennek a döntésnek a súlyát kizárólag ő viselheti: a következménye egy ember sara vagy érdeme lesz. Ilyen esetekben letojja, ki mit mond. Jól teszi. „A világra is egyedül kell jönni, és meghalni is egyedül kell” – mintha már hallottam volna tőle ezt is.

  A motorcsónak vasmacskája leeresztve, alkalmas a pillanat a merengésre. Megváltozott-e, ahogy sorra jöttek az eredmények?

– Belül maradt ugyanolyan, mint volt. Jó gyerek nagyon – tűnődik Takács László. – Talán csak kevesebbet ér ránk. De valahogy más lett a feje, más a testalkata. A válogatottnál eltöltött majdnem tizenkét év nem múlt el nyomtalanul. Úgyhogy, ha engem kérdezne, azt tanácsolnám neki, most már legyen elég, és pihenjen.

Aztán kiabál-e vagy halkan szól? Utasít-e vagy kér? Számára a játékosok partnerek, és nem alanyok – ezt már Pavlik doktor állapítja meg.

– Nem ellenőrzi őket, nem telepszik rájuk. Nem tűr ellentmondást, de megbízik bennük. Sydney-ben két elvesztett csoportmeccs után közölte velük, itt a szabadnap, azt csináltok, amit akartok. A fiúk kimentek a városba, és megittak pár sört. Aztán megnyerték az olimpiát.

A pekingi döntő napjának estéjén valaki egy szikladarabot rakott Fecsó dobogókői házának kapuja elé. Az egyik felét piros-fehér-zöldre festette, a másikra meg azt írta: „Köszönjük!” A történet kevésbé lírai összegzése pedig úgy szól: az elmúlt bő száz évben összesen kilenc magyar olimpiai bajnoki cím született pólóban, aminek a harmada annak a Kemény Dénesnek a nevéhez fűződik, akinek ma már – csak nem? – előre köszönnek az uszodában, olykor-olykor.

És akkor most várunk, lesz-e folytatás.