Nagybőgő szakon végzett Döme István, s a Déryné Színháztól került ügyelőnek az Operához: itt ugyanis csak muzsikus láthatja el ezt a feladatot. Partitúrával a kézben (illetve a pulton) figyel minden rezdülést, indítja a színpadi mechanikát, másod- vagy harmadmagával küldi színre a művészeket, és menti a vészhelyzeteket. Mert meglepetések mindig vannak. Nyolcvannégyben, röviddel az Operaház felújítása után például A bolygó hollandit játszották. A nyitány után a matrózoknak kellett volna behúzniuk a hajót, de az nem volt megfelelően rögzítve, így a rajta álló mintegy harminc kórustaggal együtt egyszerűen bedőlt a színpadra. Ilyenkor nincs mit tenni, függöny le, s maga az ügyelő siet a nézők elé, hogy türelemre kérje őket, amíg helyreáll a rend.

Néha meglepő külső tényező okoz váratlan helyzetet: az egyik Parsifal-előadáson egy férfi fotósnak álcázta magát, és besurrant a színfalak mögé. Elégedetlen volt ugyanis a rendezői koncepcióval, amely figyelmen kívül hagyta Wagner utasítását. Amikor eljött a döntő pillanat, Ferencsik János beintette a zenekart, az idegen pedig kinyitotta táskáját, s a szerző eredeti elképzelésének megfelelően galambokat röptetett a színpadra. Hiába vetette rá magát az ügyelő, kitört a botrány, per lett a vége.

Ritkán, de előfordul, hogy az ügyelőnek kell a művész után szaladgálnia, nehogy lekéssen a jelenetről. Volt, hogy nadrágszerepes énekesnőt kerestek - s nem is gondoltak rá, hogy az illető oly mélyen beleélte magát szerepébe, hogy hiába keresik a női mosdóban, ő lezserül a férfiaknak fenntartott helyiségben üldögél. Hantos Balázs egyszer egy fordítva működő süllyedő miatt majdnem lekéste a jelenetét a Siegfriedben - szerencse, hogy az atletikus alkatú művész öles léptekkel felszaladt a csigalépcsőn, hajszálpontosan beért a zenei jelre, s lihegés nélkül énekelte szólamát. A Szöktetés a szerájból Szelim basája azonban annyira eltűnt, hogy Gregor Józsefnek kellett megmentenie a helyzetet. Mivel nem volt, aki a második felvonás végén kegyelmet adjon a hősöknek, az Ozmint játszó Gregor futott be, s közölte: "A basa azt üzeni, szabadok vagytok. Zene!"

Az ügyelő jó pszichológus kell hogy legyen. Amikor Pavarotti lépett fel az Erkel Színházban, a Bohéméletben, mindenki jól tudta, hogy a maestro régi babonából bemegy előadás előtt a színpadra, és keres egy meghajlított szöget. Szépen volnánk azonban, ha ilyesmi heverne szanaszét a színen a művészek lába alatt - elhelyeztek tehát egy gondosan meghajlított szöget, s személyesen vezették oda Pavarottit, hogy "megtalálhassa".

Döme István rajong a szakmájáért. Lelkesen meséli, ahogy egy grazi vendégjátékon az elromlott füstgéptől fulladozva menekülő osztrák kollégáját kellett pótolnia. Ott volt, amikor Simándy József először "beénekelte magának" a megnyitásra váró, felújított Operaházat.

Könnybe lábad a szeme, amikor az egykori és mai nagy magyar művészekről beszél. Aztán némi csodálattal meséli a mannheimi opera Tristan-vendégjátékát, amely egyetlen ügyelővel érkezett Pestre. Meg is kérdezte német kolléganőjét, mégis hogyan ellenőrzi egymaga, hogy minden művész ott áll-e a takarásban, jelenésre várva. A hölgy csodálkozva nézett rá, és így szólt: "Nem értem. Miért ne lenne ott?"