Mindkét párt más-más választ talált a népszavazási kudarcra. Az egyik leegyszerűsítette azt a miniszterelnök népszerűtlenségére, a másik az egészségügyére és Horváth Ágnesére. Persze ezek túl bombasztikus formulák, ám a zsigeri döntések meghozatalakor a pártok elnökei szemlátomást arra törekedtek, hogy helyzetük erősítését látványos bejelentések szolgálják. Gyurcsány Ferenc azzal aratott osztatlan tetszést övéi körében, hogy menesztette a fiatalasszonyt, Kóka János pedig azzal, hogy a koalíciót. Már az elején minden lépés logikusnak tűnt - saját szempontjukból. Néhány minisztériumi székben ülő szabad demokrata (például Fodor Gábor és Kovács Kálmán) elkapkodottnak tartotta a szakítást, s bizonyos kényszerpályát emlegettek, de a többség Gyurcsány váratlan húzására, valamint a reformok föladására tett méltó válaszként értékelték: csinálják ezek kisebbségben!

Túláradó boldogság öntötte el a szocialistákat is, mint akik fölösleges kolonctól szabadultak meg, úgy lelkesedtek. A "tudjuk, merjük, tesszük nélkülük" anabolikája átjárta a szervezet egészét, a népnyúzó Gyurcsányból szociális védőszent lett, aki végre igazi baloldaliként fordulhatott választói felé, lerázva magáról a liberális béklyókat. Érdekes módon a szocialisták egyik elnökhelyettese, aki korábban - nyilván a szabad demokratáknak üzenve - többször megjegyezte, hogy adott esetben partnerként volna kezelhető az MDF is, az örömkönnyeken át most úgy látta, hogy igazi társuk azért továbbra is csak az SZDSZ lehet, lényeges ügyekben velük kell megegyezni.

Menni fog - gondolták a szocialisták korifeusai. Ráadásul szabadabb pályán, hiszen az SZDSZ sem mazochisták gyülekezete, hogy újabb szakítópróbákon újabb szakadásokat idézzen elő, rendkívüli választásra játszva.

Menni fog - gondolták a szabad demokratáknál. Minden voksnak megkérve végre az árát, különböző, nem miniszteriális, de stratégiai posztokon megmaradva, az identitást erősítve, a felelősséget minimalizálva. Arccal az adó felé.

Közben tényleg ment minden a maga kitaposott útján. Az ellenzéki pártok fenntartásokkal fogadták az újonnan érkezőt, fejére olvasva a múlt bűneit és megelőlegezve a jövőét - mármint, hogy nem kormányt buktatni jött közéjük. Ezzel a már ismerős vád erősödött, mely szerint az SZDSZ az a politikai alakzat, amelyben nem lehet megbízni, mert egyszerre itt is, ott is akar lenni, elveit föladja, székeit kevésbé.

Miközben a volt koalíció mindkét oldalán úgy értékelték, hogy tágult politikai mozgásterük, attól a pillanattól fogva, hogy elváltak - szűkült. Persze lehet azt mondani, hogy mindenki tette, amit tehetett.

Orbán Viktor ekkor úgy gondolta, hogy ha programot nem is, de néhány hervasztóan realista mondatot el kell mondania ahhoz, hogy ha hirtelen hatalomközelbe kerül, ne omoljanak rá ígéretei - az alkalmat pedig kihasználta arra is, hogy ezt ne a szokásos körben tegye. Természetesen itt-ott torzítva vagy elnagyolva, de nyilvánosságra került, amit mondott. Politikailag viszont szüksége volt rá, és a Fidesz előnyének birtokában ezt meg is engedhette magának. Érthető az is, hogy az MSZP és Gyurcsány Ferenc azonnal a vártán termett, és védte a szociális vívmányokat, különösen a kiábrándult nyugdíjasokét. Ezzel ismét behatárolta azt a területet, amelyben mozogni akar - potenciális választóit megnyugtatva, volt partnerét fölidegesítve.

Az SZDSZ-nek oxigénhiányos környezetben kellett ismét elnököt választania, s most az segítette Fodor Gábort minimális szavazattöbbséghez, ami miatt korábban vesztett - fenébe az ultimátumnak bélyegzett számokkal, a liberálisoknak önmagukhoz kell visszatalálniuk. A Kóka-Fodor párviadal "győztes" tézisei néhány fiatal szabad demokratát abba a hitbe ringattak, hogy nem János egykulcsos adója, hanem Gábor szándéka hoz megtisztulást, ideális esetben nemcsak náluk, hanem az MSZP-ben is. Az új elnök mellé többen odaálltak azok közül is, akik már régebben a kivagyi Gyurcsányra testálták közös politikájuk valamennyi hibáját, vétkét, a hitelvesztés alá gyűjtve minden bűnt. Ezzel a mozgástér szűkülése újabb állomáshoz érkezett.

Pedig a pártelnök-miniszterelnök a Megegyezéssel fölkínálta a szabad demokratáknak azt, amit a szocialisták felhorkanása nélkül tudott. Persze hogy a gazdaság fehérítésével szerzett pénz nem lett volna annyi, és nem úgy folyt volna be az államkasszába, ahogy azt Gyurcsány Ferenc vizionálta. Ő azonban a költségvetés kiadási oldalának pillanatnyi békén hagyásával felhatalmazást akart kapni a tárgyaláshoz - a dolgozat ennek jegyében született. Kóka ezt valamelyest értette, Fodor Gábor már csak ezért sem érthette. Nem másban hitt - másban bízott. A programról való vita elfogadásából hiányzott volna az a politikai karakter, amelyet szerinte régóta nélkülöz a pártja. Egy olyan teóriát tálalt tehát, amely nem tünteti föl az SZDSZ-t egy előre hozott választás kierőszakolójaként, de szerinte nem is sodorja méltatlan alkukhoz. Ám azt is belátta, hogy fura helyzetbe navigálhatja magát, ha a miniszterelnök elmozdításának szándékával a szocialisták közül olyat segít hatalomra, akivel egy-kettőre több konfliktusa lehet, mint Gyurcsánnyal. Ez vezette rá Fodort a szakértői kormány ezer sebből vérző ötletére, no meg az a kulisszák mögötti szocialista kórus, amelyik ismét a szabad demokratákkal akarta kikapartatni a gesztenyét - Gyurcsány Ferenc elmozdítását. Miközben Fodor azt hitte, hogy már csak centiméterek választják el a céltól, egyre messzebb került tőle, amit csak a pártján belüli, eddig meglehetősen hallgatag ellentábor konstatált. Mint ahogy azt is, hogy az SZDSZ zavaros deklarációival ellehetetlenít egy majdani szoftabb, átgondoltabb miniszterelnök-váltást, ráadásul a párt jó úton halad a szavazatminimalizálás felé. Csakhogy a frakció Fodor-ellenes tagjai előtt sincs tér, két rossz közül választhatnak, adott esetben előidézve egy pártszakadást. Ez rövid távon egérutat nyújthat ugyan az MSZP-kormánynak, ugyanakkor középtávon a balliberális oldal számára maga a dráma.

Fodor elfeledkezett arról is, hogy ha a szocialista bázis valamit un, az a szabad demokrata virtus. Az SZDSZ-szel szembeni averziók az elmúlt időszakban "csúcsra járatódtak", már csak azért is, mert a tőlük leginkább idegenkedőknek - a Gyurcsány-ellenes csapatot is beleértve - sem volt kérdés, hogy az MSZP-nek nagyobb szüksége van az egykori társra, mint eddig bármikor. De Fodor otromba követelésére az MSZP-n végigfutott a már jól ismert idegrángás, reflexszerűen zártak a sorok. Gyurcsány Ferenc ezt kihasználva a szintén ismerős elővágást alkalmazta - a belső ellenállás gócait megkerülve javasolta a rendkívüli kongresszus összehívását. Tény, hogy pozíciója megerősítésével a szocialistáknál is egyre több gondja akad, de - ahogy mondják - terepen jól dolgozik, s kevés ellenlábasában van akkora bátorság, hogy nyílt színen (lásd: kongresszus) mérkőzzék meg vele.

Tehát: menni fog.

Csakhogy ki, illetve mi és hogyan, azt megint van kis idő találgatni. Mert ugye mindenki azt tette, amit tennie kellett, s ez megszülte a helyzetet, amelyből a kivezető utat, ha a két párt külön-külön keresi, nehéz lesz megtalálnia. De már együtt is.