A magyar jobboldal jelentős részét súlyos felelősség terheli ezért a térnyerésért. Politikai ellenfeleikkel szemben megpróbálják egyedül magukat a magyarság és a nemzeti érdekek képviselőinek beállítani. A legnagyobb - ma jobboldali - ellenzéki párt számos hangadója következetesen magyarellenességgel, vezére pedig idegenszerűséggel vádolja a baloldal és főleg a liberálisok képviselőit. Ez az immár több mint egy évtizede követett stratégia a velejéig kirekesztő, és éppen ennek köszönheti növekvő népszerűségét: a legerősebb politikai mozgatóerőre, az indulatokra épít.

Az egyre szabadabban megnyilvánuló, a nemzeti és erkölcsi frazeológiába bújtatott indulati politizálással szemben a mai baloldal és a liberálisok még nem tudtak sem egyenértékű ellenerőt állítani, sem megfelelő politikai stratégiát felmutatni. A jobboldali köntösbe öltöztetett indulatok lassan kibontakozó, szabad megnyilvánulásai fokozatosan felébresztették az elmúlt fél évszázadban tetszhalott szélsőjobboldali ösztönöket is. Mára olyan demokrácia alakult ki, amelyben együtt kell élni a nyíltan antiszemitákkal (akik mégsem tekintik magukat antiszemitáknak) és a nyíltan nyilasokkal (akik mégsem tekintik magukat nyilasoknak). A magyar politikai életben megint mindennapossá vált az ámítás és a hazudozás. Nem előzmények nélkül. Végzetesen hazug volt az már 1945 után is, amikor megszabadultunk a nyílt szélsőjobboldaliság uralmától, hogy attól kezdve az ugyancsak velejéig hazug baloldali világmegváltás elnyomását viseljük el. A magyar jobboldal elitjének egy része kirekesztő politizálásával egy baloldali hagyomány folytatója.

A jobb- és baloldali, a liberális és a konzervatív demokraták elválaszthatatlan civilizációs erők. Az ő váltógazdálkodásukon alapul a demokráciák dinamizmusa és öntanuló képessége. A mai magyar jobboldal nagy része azzal, hogy egyedül magát tételezi nemzetinek, cserbenhagyta baloldali és liberális váltótársait. Ebben pont olyanok, mint kommunista elődeik: azokat is az a meggyőződés fűtötte, hogy nincs szükségük nyílt politikai ellenfelekre, mert saját magukat tartották a legjobb kritikusaiknak. És ennek a jobboldalnak a többsége cserbenhagyta ellenfeleit azzal is, hogy a szélsőjobboldallal szemben választási megfontolásokból, de olykor öntudatlan, érzelmi okokból sem lép fel nyíltan. Ahogy 1945 után a baloldaliak jelentős része cserbenhagyta a jobboldaliakat és a liberálisokat a szélsőbaloldali kommunistákhoz közeledve. Ezeknek a baloldaliaknak ezért súlyos árat kellett fizetniük, s kell még ma is. Lehet, hogy a szélsőjobboldaliak iránt érzelmileg vagy taktikailag nyitott jobboldaliakra sem vár más sors. A mai magyar jobboldal jelentős része alig tanult valamit, de kétségbeejtően sokat felejtett.

Ha ez a fajta jobboldal hatalomra kerül, kétszeres cserbenhagyás árán fogja majd élvezni a hatalmát. Egy ilyen hatalomban Káinként hosszú távon csak tönkremenni lehet. Nehéz, de alapvető tanulságokat hozó évek várnak ránk (csak legyen rá elég időnk az Európai Unión belül).

Másodsorban azért írtam alá a chartát, mert a nyilatkozattervezetből az derül ki, hogy a kezdeményezők megpróbálják tudatosítani a nemzethez tartozásuk természetes és senki politikai gazember által el nem vehető jogát. Nem mintha a nemzethez tartozás kulturális élménye önmagában kardinális politikai kérdés lenne, mert normális körülmények között senki sem foglalkozik azzal, ami természetes. A magyar politikai életben azonban természetellenes állapot alakult ki: immár választók tömegei hiszik, hogy lehet alapja a baloldaliak és a liberálisok nemzetidegenségéről szóló vádaknak, hihető, hogy e két politikai irányzat képviselői idegen (értsd: zsidó) érdekek szolgálatában állnak.

Nem hiszem ugyan, hogy chartákkal és aláírásokkal ez ellen sokat lehet tenni. Még kevésbé hiszem, hogy szerencsés, ha ilyen chartát miniszterelnök kezdeményez, akinek inkább az a feladata, hogy kormányozzon. Az tart az aláírók mellett, hogy zavart volna, ha nem állnék melléjük. Még akkor is zavart volna, ha most az is zavar, hogy olyanokkal kerülhetek egy kalap alá, akik nem a szövetségeseim. Mert nem szövetségeseim azok a baloldaliak és liberálisok, akik egy korlátolt politikai-világnézeti örökség foglyaként nem képesek politikailag mit kezdeni a nemzeti hovatartozás kérdésével, a nemzetállam szégyenteljes asszimilációs elnyomó hatalmával, a kulturális autonómia kollektív jogával. Nem szövetségeseim azok sem, akik továbbra is elvárják, hogy 1945 hivatalosan és az egész magyar kultúra számára felszabadulás legyen, ne csak puszta megszabadulás az egyik gyalázattól.

A szélsőjobboldal a demokrácia fennállását ugyan nem fogja tudni igazán veszélyeztetni, de az élet minőségét - nem utolsósorban pedig a magyar jobboldal erkölcsi hitelét - nagyon is. Ez a veszélyeztetés annyira ordas, annyira primitív és annyira ízléstelen, hogy végső soron akár egyedül is aláírnék. A ma lehetséges sok rossz választás közül ez talán az egyik kevésbé rossz.

Ungváry Rudolf

író