Szombaton összegyűltek azok, akik szerint érdemes "újjáalakítani" az 1991-es Demokratikus Chartát. Sokak szerint már megalakítani sem volt érdemes. Én egy harmadik álláspontot képviselnék. Az Antall-Boross-kormány teljesítményét érdemtelenül megszépíti a múlt, pedig a magyar demokrácia valamennyi súlyos problémája abban a ciklusban gyökerezik. 1991 őszén a Demokratikus Charta a polgári demokrácia maximalista felfogását képviselte a kormányzó koalíció minimalista felfogásával szemben, melyet Kónya Imre dolgozata jelenített meg: a közmédiát a koalíció médiájává kell tenni, a saját embereinkkel kell betölteni minden pozíciót, boszorkányüldözéssel, utólagos felelősségre vonással, az elévülési szabályok megkerülésével kell politikai céljaink szolgálatába állítani az igazságszolgáltatást.
Chartaadósság
Ezt a felfogást erősítette föl az 1992-es Csurka-dolgozat, amely elvezetett a nagy "Charta-sétákhoz". Boross Péter rendszeresen megvédte a törvénysértő rendőri akciókat, s az emberi jogi szempontokat szembeállította a "renddel" és a nemzeti érdekekkel.
Az akkori ellenzék még nem mutathatta meg, miként működteti a polgári demokráciát, ha hatalomra jut. Hitelesen köthette magához a reményt, hogy a köztársasági ethoszt és etikát szélesen és mélyen értelmezi. Ebben a hitben jóhiszemű értelmiségiek is támogathatták az ellenzék chartáját.
Ez a hitel ma már nem létezik. Már minden párt kormányzott, s bár nem egyforma távolságra, de mindegyik messze sodródott a Demokratikus Charta szellemétől. Mindegyik kísérleteket tett a közmédia kisajátítására, mindegyik széles körű, a par excellence politikai pozíciókon messze túlterjedő személycserékkel juttatta pozícióhoz a klientúráját, minden ciklushoz kötődnek súlyos korrupciós botrányok, minden pártot jelentős részben piszkos forrásokból működtetnek, minden ciklusban történtek kisebb-nagyobb erőfeszítések a politikai jogok (gyülekezési szabadság, szólásszabadság stb.) szűkítésére. Nincs már olyan párt, mely ne próbálta volna félrevezetni a választópolgárokat az ország helyzetét és politikai szándékait illetően, minden párt védelmébe vett már köztörvényes bűncselekményeket elkövető utcai garázdákat vagy/és védtelen és bűntelen embereket bántalmazó rendőröket.
A Magyar Demokratikus Charta mostani felhívása már nem is tartalmaz a közhatalom gyakorlóitól számon kérhető normákat, a Demokratikus Chartából "csupán" a kirekesztő nemzetfelfogás elutasítását veszi át. Kétségtelen, hogy ez a felfogás a demokrácia minőségrontásának alapja, ez igazolja az ellenség és a kritikus polgárok jogainak minimalizálását. Csakhogy mára már - szükségszerűen - kölcsönössé vált az a felfogás, hogy a másik oldal győzelme olyan katasztrófa lenne, ami a Demokratikus Charta által egykoron elítélt lépéseket is szentesíti.
Egy politikus kezdeményezte chartának ma már csak az ő elkötelezett híveinek körében lehet igazán hitele. De vannak még ebben a megosztott magyar közéletben is olyan szerveződések, amelyek minden politikai erőt ugyanazokkal a normákkal szembesítenek, és mindegyikkel rendszeresen ütköznek. A kormány és az ellenzék elfogult hívei egyaránt a túlsó oldalra sorolják őket, viszont a reménytelenül elfogultak körén kívül még mindig nekik lehet leginkább hitelük. A TASZ, a Nyilvánosság Klub, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet, a Helsinki Bizottság stb. Ha ebben a körben készülne demokráciánk minősége védelmében egy minden tekintetben tárgyilagos listát tartalmazó charta, melynek sem a kormánypártok, sem az ellenzékiek nem örülnének - nos, annak örülhetnénk. Arra szükségünk lenne.
